|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 16 találat | lapozás: 1-16 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Bethlen János 1995. május 12.Fennállásának 325. évfordulójának megünneplésére készül a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképző, jogelődjét, a Református Kollégiumot 1670-ben alapította Bethlen János, Apafi Mihály erdélyi fejedelem kancellárja. Az ünnepségek máj. 15-21-e között lesznek. Máj. 19-én megkoszorúzzák Benedek Elek szobrát és Backamadarasi Kis Gergely emlékoszlopát, majd találkozó lesz az iskola véndiákjaival, a meghívottak között van Dávid Gyula, dr. Toró Tibor és Kányádi Sándor. Máj. 20-án lesz az iskolai múzeum megnyitása, amelyet tudományos felolvasások követnek. Megjelent egy emlékkötet is: Évfordulónkra 1670-1995. Benedek Elek Tanítóképző, Székelyudvarhely /Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 1995./ /Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 12./2007. február 10.Megjelent a budapesti Kráter Kiadó első 2007-es kötete, Kovács Attila Zoltán Erdély szolgálatában felcímű Emlékírók könyve. A kötet Erdély másfélszáz éves történelmét kívánja bemutatni, egyedi módon: az erdélyi magyar emlékirat-irodalomból válogatva. A kezdő- és a végpont: 1541, Erdély születése és 1690, a Diploma Leopoldinum. E két sarokszám közti korszak Erdély aranykora: a fejedelemség születése és elmúlása. A kötetben húsz szerző emlékiratrészlete kapott helyet. Szándékosan nem szerepelnek azon memoárírók (Báthori István, Rozsnyai Dávid, Haller Gábor, Bethlen János és Miklós) és műveik, kiknek munkái önálló kötetben napvilágot láttak az utóbbi évtizedekben. Verancsics Antal, Szamosközy István vagy Forgách Ferenc históriájának részletei viszont helyet kaptak a válogatásban. /Két emberöltő krónikája. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 10./2011. június 11.Bethlen Miklós és BethlenszentmiklósHíres emberek, jeles települések Bethlenszentmiklós (románul Sânmiclãuº, németül Betelsdorf) falu Fehér megyében. Közigazgatásilag Szépmezõhöz tartozik. Balázsfalvától 15 km-re északkeletre, a Kis-Küküllõ jobb partján fekszik. Szépmezõtõl 6 km-re északkeletre van. Szász település volt, és egykor a küküllõi vár birtokai közé tartozott. 1309-ben villa Sancti Nicolai néven említik elõször, papját pedig a tizedmegtagadó szász papok közt. 1332-ben Nicolay, Nycolai, 1390-ben Zenthmyklos, 1491-ben Zaz Zenthmyklos, Olah Zent Myklos néven írták. 1332-ben a németül Miklosdorf néven nevezett település már egyházas hely volt, papja a pápai tizedjegyzék szerint ekkor 40 dénár pápai tizedet fizetett. 1390-ben Zsigmond király Bethlen Gergelynek adományozta, és a Bethlen család birtokai közé tartozott a késõbbiekben is. A 16. században Bethlen Farkas várat emelt itt, amely ma már nem látható. Bethlen Miklós (1642-1716), a kiváló államférfi és emlékiratíró velencei emlékeinek hatására, de figyelembe véve a helyi népi építészeti hagyományokat is, itt reneszánsz stílusú kastélyt építtetett. A kastély 1668 és 1683 között épült, jellegzetes, szép alkotása az olasz hatású erdélyi reneszánsz építkezésnek. Bethlen Miklós Udvarhelyszék fõkapitányaként itt is élt. A kastélyt egykor védõfalak és sarokbástyák övezték. 1719-ben itt kötött házasságot Kemény Zsigmond Bethlen Ágnessel. Az 1760-as években tatarozták, és ekkor részben barokk stílusban átépítették. A falunak 1910-ben 1522, többségben magyar lakosa volt, jelentõs román kisebbséggel. A trianoni békeszerzõdésig Kis-Küküllõ vármegye Hosszúaszói járásához tartozott. Ma a falu lakosságának 70%-a magyar. Bethleni gróf Bethlen Miklós (Kisbún, 1642. szeptember 1 - Bécs, 1716. október 27.) Bethlen János kancellár fia, államférfi és emlékíró. Elsõ nevelõje Keresztúri Pál, majd Apáczai Csere János. Németalföldön, Hollandiában, Párizsban tanult. Hazatérve Zrínyi Miklós mellett akarta katonai nevelését tökéletesíteni, de csak keveset lehetett a nagy hõs környezetében annak halála miatt (melynek tanúja volt). Ezután Olaszországba utazott, nyelvet és építészetet tanult. Visszatérve Udvarhelyszék fõkapitányi tisztségét látta el. Az általa épített bethlenszentmiklósi kastély az erdélyi reneszánsz építészet egyik legszebb kastélya. Kemény János és Apafi bizalmi embere volt. Meggondolatlanul belekeveredett Béldi Pál összeesküvésébe, s 1676-ban Fogarason bebörtönözték. Szabadulása után Kõvár és Máramaros kapitánya lett. 1690-ben Bécsbe került, ahol közremûködött a Diploma Leopoldinum megalkotásában. Teleki Mihály, nagy politikai ellenfelének halála után, 1691-ben Erdély kancellárjává nevezték ki; 1691-1704 között volt ebben a funkcióban. Egy Hollandiában kiadott, Erdély szomorú sorsáról szóló könyve miatt Rabutin élete végéig bécsi fogságban tartotta. Rabságában alkotta élete fõmûvét (�?néletírásom), amelyet gyermekeinek írt okulásul, magyar nyelven. Elsõ felesége, Kun Ilona fiatalon elhunyt; második felesége Rhédey Júlia, aki templomoknak készített úrasztali terítõirõl lett híres. * Forrás: Wikipédia Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2012. december 27.Harina – a mezőségi bazilikaA gyér reggeli ködből bomlott ki az ősz ezer árnyalatában pompázó mezőségi táj. A színpompás háttérből hófehéren magasodott utunk első állomása, a harinai evangélikus templom, az Erdély legkorábbi műemlékének számító román stílusú mezőségi bazilika. A többszintes, különleges formájú, "égbe nyúló" templomot bencés szerzetesek alapították. A tatárjárás pusztította el a települést, s sodorta el a bencéseket kolostorukkal együtt. A későbbiekben Harina volt püspöki és királyi birtok, Luxemburgi Zsigmond 1411-ben adományozta a Kacsics nemzetségből származó Farkas Tamásnak, aki évszázadokig birtokolta a települést, s nevét Harinai Farkasként használta. A reformációt követően került az evangélikus egyház birtokába, s 1834-ben földrengés rongálta meg. A nagyszebeni evangélikus konzisztórium többször kérte a helyreállítását, majd lebontották a megrongálódott épületrészeket, s hosszú huzavona után 1898-ra újították fel. 1995–99 között Hermann Fabini építész közreműködésével a besztercei Creative Group restaurálta a mezőségi tájban különlegesen ható gyönyörű templomot, amelyet András Péter besztercei református lelkész mutatott be. Kulcsát az egykori szász település vegyes házasságban élő utolsó evangélikus lakója őrzi. A kéttornyos, arányaival a gótikát idéző templom belsejét szép színes textilkiállítás tette hangulatossá. Cegőtelke – földbe szúrt kard és pajzs Harináról Cegőtelkére vezetett az út. A református temetőben 68 lépcsőfokon értünk fel a Lármafa találkozók emlékét idéző kopjafák között az emlékműhöz, amely a temetődomb legmagasabb pontján (504 méter) a cserhalmi csatát idézi. Kolozsi Tibor képzőművész alkotásának történetét Pásztor Loránd Zsolt református lelkész ismertette. A sok apró márványdarabból földbe szúrt kard és pajzs rajzolódik ki oldalán kereszttel s a legenda jeleneteit ábrázoló domborművel. Az emlékművet Beder Tibor, a Julianus Alapítvány vezetőjének kezdeményezésére a cegőtelki öregfiúk Cserhalom Művelődési Egyesülete állíttatta nagy nehézségek árán, s Erdély püspökei avatták fel 1998-ban. Tövéből a Kerlésen levő Cserhalomra látni, az egykori csatatérre, ahol a korábban ellenséges viszonyban levő Salamon király, Géza és László herceg összefogásával 1068-ban sikerült visszaverni a magyarságot veszélyeztető betörő pogányokat. A később szentté avatott László herceg hőstettéből, amelynek során a kun vezért legyőzve megmentette a magyar lányt, legenda született, s Vörösmarty Mihály, majd Juhász Gyula foglalta versbe a hajdani csata történetet. A legendák forrásától indul vagy zárul minden évben a Lármafa találkozó. Célja: összefogni azon települések lakóit Erdélytől a Felvidéken, Kárpátalján át, amelyek templomában freskók őrzik a határok védőszentjeként tisztelt Szent László király emlékét. Árokalja – gázcsövekkel átszúrt címerek Árokalján (Arcalia) különleges szépségében látható a gr. Bethlen Béla által a XIX. század végén mór-bizánci stílusban építtetett kastély, amely vörös gömbkupoláival, nyolcszögű sarokpavilonjaival az ezeregyéjszaka varázslatos hangulatát idézi. A birtok Bánffy Klárának a Bethlen Ádámmal kötött házassága révén került a Bethlen család tulajdonába, s gr. Bethlen János virágoztatta fel. A Sajót elterelte, az épület köré angolparkot varázsolt, nemes szőlő- és gyümölcsfákat telepített, virágházat épített, híres ménest tartott, aminek szépségét gazdatisztje, Iklandi György László versben örökítette meg (1811). 1803-ban az egész község leégett, s a házak újjáépítését, a szász evangélikus templom felújítását, a torony építését a gróf támogatta, s templomot építtetett a görög katolikusoknak. A bőkezű főúr és felesége, br. Wesselényi Zsuzsa síremléke a kastély kertjében látható. Az utolsó tulajdonost, gr. Bethlen (III.) Balázst 1949-ben telepítették kényszerlakhelyre. A kastély berendezését a környező falvak lakói hordták szét, a könyveket elégették, az egzotikus fák egy részét a helybeli romák tüzelték el. Üzlet, pionírtábor, mezőgazdasági gépállomás működött a kastélyban, 1963-tól kerül a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem használatába, majd 1999-től a tulajdonába, de egy Bethlen-leszármazott ma is pereli az egyetemtől és a polgármesteri hivataltól. Az egyetem, amely Regionális Frankofón Központot rendezett be a kastélyban, 1997-ben restauráltatta, így ma teljes szépségében látható az épület. Bár belépti díjat váltunk, a látogatót nem szívesen fogadják. Egy barátságtalan hölgy megtiltja, hogy a mellékhelyiségeket használjuk, s szigorúan csendre int, miközben a diákok esznek és sziesztáznak. Mivel a kastélyba sem léphetünk be, körbejárjuk az épületet. Így vesszük észre, hogy az oldalsó részen pontosan az egymás mellett levő, kőből faragott címereken keresztül vezették ki a központi fűtés kéményeit, s a kijövő égésterméktől, gőztől feketés penész lepi be azokat. Ez lenne a műemlékvédelem – változik meg a tulajdonosról és a Beszterce megyei műemlékvédőkről a bel- és külföldi vendégekből álló csoport véleménye, s az árokalji kastélyból rossz szájízzel távozunk. Somkerék – Bölöni Sámuel átka Mindenért kárpótol Somkerék. A Beszterce és Dés között fekvő falu református temploma arányos méreteivel, sarkain kövekkel kirakva, zsindellyel fedett tetőzetével és haranglábra emlékeztető, csúcsíves ablakú, erkélyes tornyával lélegzetelállítóan szép látvány. Ráadásul bőven van ideje csodálkozni a látogatónak, hisz az épületet megkerülve a délre nyíló csúcsos diadalíves ajtón jutunk be a templomhajóba. Történetét Felszegi Imre lelkipásztor mondja el, s minden látogató egy jól megszerkesztett ismertetőt kap ajándékba. A Szűz Mária tiszteletére emelt templom építésének pontos ideje homályba vész, először 1327-ben említik. 1553-ban Országgyűlés színhelye volt Dobó István részvételével. 1602-03-ban Basta hajdúi pusztították el a községgel együtt, 1661-ben a török-tatár hadak dúlták fel Somkeréket, az 1700-as években átvonulnak a kurucok, majd a labancok is, akik felgyújtották a falut. Ennyi viszontagság után gróf Árva Bánffy Mária 1744-ben minden néven nevezendő jövedelmét felajánlja, hogy a somkeréki templom mind kívülről, mind belülről tornyostól együtt újraépüljön, s "tisztességes székek" készüljenek abba. 1761-ben idős Umling Lőrinc festi a kazettás mennyezetet, a bútorokat, az úrasztalát, a szószékkoronát, az énekhirdetőt valamint a karzatot, amelyen a keltezés is olvasható. A lelkész, akire a templom építésének felügyeletét bízta az adakozó grófnő, Bölöni Sámuel, 63 évet szolgált Somkeréken. Mivel tapasztalnia kellett, hogy a török-tatár dúlás után vegyes lakosságúvá váló falu lakói kezdik elfelejteni anyanyelvüket, ünnepélyesen átkot mondott arra a magyarra minden időben, "ki a maga nemzetségét megutálja, s a maga nyelvét nem szereti". Somkeréken megmaradtak a hívek, s a mindenkori lelkipásztorok iránti tiszteletet jelzi, hogy a jótevőknek emelt emléktábla mellett az ő emléküket is kegyelettel őrzik. Szentbenedek – a pusztulás világa A Dés melletti Szentbenedeken csak a romok maradtak a Kornis grófoknak a II. világháborúig épen álló kastélyából. Jókai Mór 1877-ben ötletessége, tetőzetének játékos formái, belső díszeinek gazdagsága miatt nevezte "szembetűnően erdélyi alkotásnak". Ma a pálosok fekete madonnájától megfosztott kaputorony előtt álló két szomorú egyszarvú már csak a szemetet "őrzi", amit a várárokba illetve a beomlott pincékbe hordtak a település lakói, sőt még az árkádos fedett kútba is. A kaputorony mögötti épületből a boltozatos pincébe beomlott téglák, kövek maradtak. A Kornisok többször felújították, korszerűsítették a kastélyt. Az 1900-as évek elején III. Károly vizet és telefont vezettetett, s villanyerőművet építtetett, hogy árammal lássa el az épületet, s ő tette lakhatóvá az új kastélyt is. IV. Kornis Károlynak 1944-ben kellett elhagynia az épületet, s azt követően a kastélyt kifosztották, majd hagyták tönkremenni. A tiszafából faragott lépcsőket, a festett mennyezetet elégették, a bútorokat, a berendezést elhordták, a sok ezer könyvet a Szamosba dobták, s elpusztult Európa legnagyobb magánkézben levő madár- és madártojás-gyűjteménye is. Mára már beomlott az évekig iskolának használt új kastély fedélzete is, s a szép fekvésű telket az enyészet vette birtokába. Bonchida – az újjáépítés jegyében Késő délután érünk az erdélyi Versailles-nak tartott bonchidai Bánffy-kastély kapujához. Bár a II. világháború óta, amikor a visszavonuló németek felrobbantották, a 16. század közepétől négy évszázadon át épített kastélyegyüttesből csak a romok maradtak, megnyugtató látvány, hogy őrzik, környéke, udvara tiszta, rendezett, s az épületek restaurálása is folyamatban van. A reneszánsz és a barokk jegyeit magán viselő kastély megmaradt romjaiból, a már részben újrafedett, romantikus, neogótikus főépület még ablaktalan belső tereiből, a félkör alakban épült istállók falaiból, a kapuépületben kiállított szobormaradványokból egy kis fantáziával, no meg az olvasmányélményeket is hozzáadva következtetni lehet, hogy milyen értékek mentek tönkre. A gyönyörű berendezés mellett elpusztult a könyvtár, a képtár s Erdély legjelentősebb XVIII. századi szoborgyűjteménye. A Marokkóban élő Bánffy Katalintól a Transylvania Trust Alapítvány koncesszionálta 49 évre a kastélyt, és nemzetközi pályázatok révén elkezdődött a hosszú távú felújítás, amelynek alapját a Románia és Magyarország művelődési minisztériumai által aláírt egyezség képezi. A kívül- belül megújult Miklós-kastélyban Nemzetközi Épületfelújító Szakképző Központ működik az Egyesült Királyság Történeti Épületfelújítási Intézete támogatásával. A központban szakembereket készítenek fel a hagyományos módszerekkel, építőanyagokkal történő műemlék-felújításra, közben folyik a kastély helyreállítása, amely a világ legveszélyeztetettebb épületeinek listáján szerepel. 2008-ban pedig Europa Nostra díjjal ismerték el a központot működtetők munkáját. Válaszút – az erdélyi gyönyörű gyűjtemény Az utolsó állomás, Válaszút, a reménység helyszíne. Először is azért, mert az anyanyelvi oktatás lehetőségét biztosítja közel száz mezőségi kisgyermeknek, akik olyan falvakból származnak, ahol megszűnt a magyar iskola. A Kallós Alapítvány bentlakásos iskolájában nemcsak szóbeli és zenei anyanyelvünkre oktatják a gyermekeket, hanem az állami oktatásból hiányzó népművészeti ismeretekre is. Ehhez jelent kiváló szemléltetőeszközt a Kallós-kúriában berendezett néprajzi múzeum, amely a mezőségi, kalotaszegi, csángó népművészet legszebb darabjai mellett az erdélyi szászok sajátos népi alkotásait is bemutatja. A romos állapotban visszakapott egykori vadászkastély kívül-belül megújulva egyedi, különleges élményt jelent. A Kallós- archívum mellett az eredeti bútorokkal, népi kerámiákkal, viselettel és kézimunkákkal mintaszerűen berendezett szobák az erdélyi és különösképpen a mezőségi népművészet páratlan gazdagságát bizonyítják. Jó lenne hosszan elidőzni a nyolc helyiségben látható válaszúti, belső- mezőségi, széki, kalotaszegi, csángó gyűjtemény darabjai között (a nyolc helyiségben és a raktárakban nyolcezer tárgyat őriznek), de késő van, indulni kell. Ám Válaszútra annak, aki először látta Erdély egyik legszebb múzeumát, vissza kell térnie. Annak pedig, aki erdélyinek vallja magát, egyszer legalább el kell mennie oda. Pozitív és negatív élmények kavarognak bennünk, amikor visszaindulunk Besztercére, s körülvesz a szépet és a rútat is beborító mezőségi éjszaka. Ötvös József Az EPMSZ Erdélyi Körének konferenciája a besztercei szász evangélikus templomban tartott vasárnap délelőtti istentisztelettel zárult, amelyen Ötvös József, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkésze hirdette az igét. Népújság (Marosvásárhely) 2013. február 8.Felújítás alatt a nagyenyedi Bethlen Gábor KollégiumErdély egyik legrégebbi városa Nagyenyed, helyén már a kelták idejében település állt. Történelme során többször feldúlták, de iskolája elpusztíthatatlannak bizonyult. A Magyar Örökség díjával kitüntetett híres kollégium talán még sohasem esett át ekkora méretű tatarozáson. Az Erdélyi Fejedelemség egykori fővárosa, Gyulafehérvár felé tartva Kolozsvárról a műúton szinte kikerülhetetlen Nagyenyed. Az út mentén, amerre a szem ellát, omladozó falak, törmelékek halmaza, égbe nyúló csupasz vasszerkezetek emlékeztetnek az egykori „ipari forradalom” idejére. A kommunizmusban gombamód szaporodtak a gyárak, üzemek, mindenféle-fajta ipari termék szaga és füstje lengte be a tájat, Kolozsvártól Tordán és Aranyosgyéresen keresztül el egészen Nagyenyedig. Az egykori ipari létesítményeket felváltva, manapság osztódással szaporodnak a hagymakupolák, ahol akad egy talpalatnyi hely, ott az ortodox egyház azonnal kitűzi győztes lobogóját. Gyárak helyett templomok magasodnak az ég felé, a munkásszállások helyét apácazárdák foglalják el. Élni akaró város Ha életre is kelt néha ez a vidék, a történelem viharait soha nem heverte ki egészen. Nagyenyedet és környékét az idők során többször feldúlták, a várost porig rombolták. A tatárok rátörtek és elfoglalták, Mihai Viteazul hadai felégették, majd nemsokára ismét a tatárok pusztítottak. A 18. század elején labancok garázdálkodtak a városban, de a legnagyobb csapás 1849 januárjában érte a várost: az Avram Iancu és Axente Sever által vezetett 16 ezer fős román haramia-sereg támadta meg, közel 1000 magyart mészároltak le. Akit a románok nem vertek agyon, azt kiűzték a városból. A kollégium és a levéltár dokumentumainak egy részét elpusztította, a lakóházakat lerombolta, a történelmi egyházak templomait kibelezte a fosztogató söpredék. A korabeli pusztításokat tetézte a 20. században véghezvitt betelepítési politika, amikor „újfajta” lakosokat költöztettek a városba. Szürke házfalak, vakolatukat vesztett épületek, latyakos utak várják az utazót Nagyenyeden, ezek jelzik korunk „gazdagságát”, amikor Románia kitalálta az „eredeti kapitalizmust”. Az erőszakos iparosítás következtében, amikor mindenfelől munkások érkeztek a városba, Nagyenyed dombjain tömbháznegyedek épültek, a lakosság etnikai aránya hirtelen kibillent egyensúlyából. Manapság alig három és félezer magyar lélekkel „büszkélkedhet” Erdély egyik legrégebbi városa. Munkalehetőség alig van ezen a vidéken, a több ezer embernek kenyeret adó gyárak csarnokai üresen várják végzetüket. A tömbházak lakásainak kitört ablakai mögött ma már nincs élet, sokan elvándoroltak, hátuk mögött hagyva a kilátástalan életet. A fejedelem iskolája Ám egy dologra századok óta büszke lehet Nagyenyed: a Bethlen Gábor által alapított kollégium kiállta az idők megpróbáltatásait, és nemzetünk legkiválóbb személyiségeit tudta útra bocsátani közel 400 éven át. 1622-ben, a Kolozsvárra összehívott országgyűlésen Bethlen Gábor fejedelem elfogadtatta az akadémia alapítási tervét,hogy csökkentse azt a lemaradást, amely Nyugat-Európával szemben mutatkozott. A főiskolát a fejedelmi székhelyen, Gyulafehérváron építették fel, ahol már az év végén beindult a tanítás, neves külföldi vendégtanárok közreműködésével. Itt volt diák, később tanár Apáczai Csere János, aki gyakran felemlegette „Bethlenes” éveit. 1662 októberében Bethlen János kancellár javaslatára II. Apafi Mihály erdélyi fejedelem rendeletet adott ki, amelynek értelmében a gyulafehérvári bethleni akadémiát Nagyenyedre helyezték át. 1712-ben a fejedelmi tanács megszűntével a kollégium vezetését és irányítását a Református Egyházi Főtanács, Supremum Consistorium vette át. 1948-ban kormányhatározat alapján a kollégium ingó- és ingatlan vagyonát államosították, egyházi, református jellegét megszüntették. A múlt század nyolcvanas éveiben itt is bevezették a román tannyelvű oktatást, a cél természetesen az volt, hogy idővel a magyar diákokat és tanárokat kiszorítsák a kollégium falai közül. 1990-ben a kollégium újból magyar tannyelvű intézetté vált, beindult a tanító- és óvónőképző, és így elérkezünk lassan a mába… Akaratunkon kívül rosszkor érkeztünk a nagyenyedi kollégiumba, pontosan a próbavizsgák kellős közepébe toppantunk. Az iskola vezetőségének irodáiban Turzai Melánia igazgató-helyettes fogad, néhány szót váltunk, majd siet is az ügyeket intézni. Szőcs Ildikó igazgató is megérkezik, vele beszélgetünk a Bethlen jelenéről, a hatalmas munkát igénylő tatarozásról, ami már nagyon ráfért az intézmény épületeire. Az iskolának – tudjuk meg az igazgatótól – az önkormányzat a fenntartója, és egyházi tulajdonban lévő épületben működik. Érdekes státusa van, hiszen állami intézmény, de felekezeti jellege is van. „Annak idején, a visszaszolgáltatás kapcsán a tantestület, a diákok és a szülők nagy része is kijelentette, hogy felekezeti oktatási hálózat részeként, a valamikori református kollégium utódaként óhajt működni” – mondja Szőcs Ildikó. Érdekes helyzet ez: egyházi tulajdonban lévő épületben működik egy állami iskola, ami gyakorlatilag része a felekezeti oktatási hálózatnak. A visszaszolgáltatást követően a tanügyminisztérium szerette volna megvásárolni az épületet, hogy ne kelljen bért fizetnie az egyházkerületnek. Természetesen a kollégium nem volt eladó, de szerencsés és okos megoldás született: 2007-ben sikerült olyan egyezséget kötni az egyházkerület és az önkormányzat között, aminek értelmében átadták az épületet használatra az önkormányzatnak, úgy, hogy a mindenkori Bethlen Gábor Kollégium működjék benne. A bérleti szerződés 25 évre szól, ennek értelmében az önkormányzatnak kötelessége, hogy a bérleti díjnak megfelelő összeget az intézmény fenntartására, az épület rendbe tételére használja fel. Szőcs Ildikó szerint példaértékű az együttműködés az egyházkerület és az önkormányzat között, a jelenleg zajló felújítási munkálatokra is sikerült elnyerni egy hatmillió eurós uniós pályázatot, és ha minden jól megy, 2014-re be is fejeződik a tatarozás. A tornacsarnok 1896-ban épült, ottjártunkkor ismét régi fényében pompázott. Új épület létesült a régi, omladozó konyha helyébe, az étkezdét pedig magyar állami segítséggel sikerült felújítani. Ami a kollégiumi életet illeti, az igazgatónő hangsúlyozza: a gyerekeket a mindenkori keresztyén erkölcsi normák szellemében nevelik, és ehhez nyújt segítséget az egyházkerület. Ők alkalmazták az iskolalelkészt, aki a fogadóórákon, a különböző iskolai tevékenységeken foglalkozik a gyerekek lelki nevelésével. Napi áhítat, cserkészmozgalom, különböző önképző körök – mindez hozzátartozik a Bethlen kollégium mindennapi életéhez. Választékban nincs hiány A nagyenyedi kollégium bentlakásában 120 diák lakik, a környékbeli magyar iskolák megszűntével egyre többen választják a Bethlen Gábort. „Az iskolának hagyománya, hogy sok helyről érkeznek diákok. Fehér megyén kívül Maros, Kolozs, Hargita, de még Bákó megyéből is vannak tanítványaink” – mondja az igazgató. Akik messziről jönnek, általában a középfokú tanító-és óvóképzést választják, de vannak matematika-fizika, természettudományi osztályok is. A harmadik oktatási forma a Bethlenben a technikai oktatás, itt turisztika-közélelmezés szakirányon folyik a tanítás. Szakmunkásképző is van az iskolában, pincéreket oktatnak a szakma titkaira. Meggyőződhettünk tehát: sokféle lehetőséget kínál a nagyenyedi kollégium, hogy a gyerekek ne kényszerüljenek román iskolákba. Akollégiumban hétszáz diák tanul, az idén három osztály végez saját anyanyelvén. Másrészt az is igaz – teszi hozzá Szőcs Ildikó –, hogy a pedagógiai szakok ázsióját sikerült úgy lerombolni Romániában, hogy a fiatalok tömegesen már nem jelentkeznek a tanító- és óvóképző középiskolába. Ennek ellenére a gyereklétszám stabil, sőt, ebben az iskolai évben némileg nőtt is. A tanárok többsége enyedi, vagy az iskola véndiákja, ebből is látszik az erős kötődés a Bethlen iránt. Egyébként az iskola által minden évben megrendezett Bethlen-bál a város kiemelkedő társasági eseménye, amelyen alkalomadtán több mint félezer ember vesz részt. A kollégiumban a nagyszerű múlt nyomai lépten-nyomon felbukkannak: a folyosókon, az épületek falain, az udvaron, a dokumentációs tárban, vagy a természetrajzi múzeum termeiben. Itt koptatta a padokat, vagy tanított mások mellett Barabás Miklós, Bod Péter, Áprily Lajos, Sütő András, Jékely Zoltán, Pápai Páriz Ferenc, Köteles Sámuel, és innen indult felkutatni a magyarok őshazáját Körösi Csoma Sándor. A múzeum Fenichel Sámuel Afrika-kutató nevét őrzi, aki értékes néprajzi, rovar- és lepkegyűjteményének egy részét az enyedi kollégiumba juttatta el. A múzeumban – melyet diákok, tanárok és civilek egyaránt látogathatnak –, az elefántagyarak, a kitömött állatok, és érdekesnél érdekesebb kiállítási anyagok társaságában egy emberi csontváz is látható. A legenda úgy tartja, ő volt egykor a múzeum őre. Végrendeletben kérte, hogy csontvázát helyezzék el kedvenc termében. Hogy örökkön-örökké őrizze az évszádok óta tudományt fakasztó iskola mindenkori javait, diákjait, tanárait. Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár), 2013. március 15.A ’48-as forradalom soha nem bukott meg – beszélgetés Egyed Ákos történész-akadémikussal (Történész. 1929. november 25-én született a közigazgatásilag Baróthoz tartozó háromszéki Bodoson. A középiskolát Sepsiszentgyörgyön végezte, 1948-tól a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen folytatta tanulmányait. Még be sem fejezte az egyetemet, amikor gyakornokként tanított ugyanitt 1951–1953 között. Ezt követően a kolozsvári Történeti Intézet kutatójaként, később az intézmény vezetőjeként dolgozott. A kommunista rezsim bukását követően 1990–1994 között a debreceni, 1995–1997 között az Eötvös Loránd Tudományegyetemen meghívott tanárként adott elő.1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Tudományos kutatásainak fő témái az 1848-as erdélyi forradalom és Erdély 1867-től 1914-ig terjedő története, de foglalkozott gazdaságtörténettel és a székely társadalom sajátos gazdasági és társadalmi kérdéseivel. Legutóbb 2010-ben a Pallas-Akadémia gondozásában jelent meg Erdély 1848–1849 című könyve. Számos kitüntetés, díj tulajdonosa, 2002-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes március 15-én 19 órakor Sepsiszentgyörgyön, a Tamási Áron Színházban tartandó ünnepségen a Magyar Érdemrend középkeresztjével tünteti ki Egyed Ákost.) „Az 1848–49-es forradalom tulajdonképpen nem bukott meg, gyakorlatilag elvégezte a maga feladatait, az ekkor meghozott törvényeket soha többé nem lehetett visszavonni. Akkor sem, amikor a forradalom leverése után az osztrák hatalom megpróbálta.” – fejtette ki a Krónikának adott interjúban Egyed Ákos kolozsvári történész-akadémikus. - A téma szakértője bizonyára másként tekint az 1848–49-es magyar forradalomra, mint a hétköznapi ember. Mégis mit jelent Önnek március 15-e? – Rég foglalkozom március 15-ével, legutóbbi könyvemben is hangsúlyoztam, hogy a polgári magyar nemzet születésnapjának tartom. Úgy látom, hogy az emlékezések a felszínen mozognak, azokat a szép történeteket elevenítik fel, amelyek nagyon jók a történelem kedvelői számára: a 12 pont elfogadása, a Talpra magyar, a kokárdák, a demonstrációk, Táncsics kiszabadítása. De utána következett a törvényhozás. Március 15-én a 12 ponttal elkezdődik a törvényalkotó folyamat. A törvények keretet adtak a forradalomnak, ez volt a rendszerváltás. A felszíni események mögött – amelyek szépek, és ezért feltétlenül alkalmasak arra, hogy felidézzük március 15. történetét – a mélyben elindult az, amit a történelem mozgásának szoktunk nevezni, ami nem látható, de megtörténik. Az addigi nemesi nemzet – mert a magyar nemzet nemesi nemzetként évszázadok óta létezett – modern nemzetté vált, amelynek minden magyar ember tagja, aki magyarnak vallja magát. Engedje meg, hogy idézzem a március 15-ei emlékválasztmány nevében Rottenbiller Lipót és Irányi Dániel által készített falragaszt, amelynek első mondata így hangzik: „Egy osztályból nemzetté alakult nép első nyilatkozata volt a március 15-ei esemény.” Ez a lényege március 15-nek. – Miért épp az 1848–49-es szabadságharccal kezdett el tudományos kutatóként foglalkozni? – Messze nyúlik ennek a kezdete. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban tanultam, érettségiztem, ahol ott a ’48-as hagyomány elevenebb volt, mint Erdély más tájain. Éppen azért, mert Háromszék volt az az erő, az a társadalom, amely 1848 őszén, amikor a Habsburg-hatalom erői elfoglalták Erdélyt, nem adta meg magát, hanem önvédelmi harcot folytatott. Ott ez a helyi hagyomány nagyon erős volt. Amikor március 15-ére emlékeztünk, a tanáraink sokszor kivittek minket is a Főtérre, ahol amellett, hogy elmondták, hogyan kezdődött a forradalom Budapesten, a háromszéki események jelentőségét is hangsúlyozták. A másik ok, hogy az 1848-as események kezdtek foglalkoztatni, az volt, hogy édesapám, aki tanító volt, nagyon szerette a Rákóczi-féle szabadságharcot és a ’48-as forradalmat. Sokszor mesélt róla különösen, amikor beteg voltam, mert követeltem, hogy meséljen valamit. Édesanyám is gyakran mesélt. Ráadásul az egyik elődöm, a ’48-as mozgalmakban tizedesként részt vett Nagy Áron hazavitt egy kardot. Gyerekkoromban a pajtásaimmal ezzel a karddal játszottunk nagyapám padlásán; olyan nehéz volt, hogy alig tudtuk mozgatni. Nagyapám – aki szintén tanító volt – ennek a kardnak az éléből csináltatott négy konyhakést. Ez nem volt szép dolog tőle, de neki nem volt annyira fontos ’48. Adott a három lányának egy-egy húsvágó kést, egyet megtartott magának, és amikor édesanyám ezt elővette, sokszor mondta: ez Nagy Áronnak a kardjából van. Ez ugye megragad az emberben, és csak jóval később jöttem rá, hogy uramatyám, mi is történt. Aztán Kolozsvárra kerültem a Történeti Intézetbe, a Bolyai Tudományegyetemen végeztem, ott kineveztek gyakornoknak már negyedéves koromban. – Bizonyára a korabeli körülmények is befolyásolták a pályaválasztását. – Édesapámat kuláknak nyilvánították, mert tanítóként szolgája is volt, aki a mezőgazdasági munkákat végezte. Valamennyi birtokunk is volt, bár nem sok. Emiatt nem maradhattam az egyetemen, szépen kiraktak. De egy bizottság éppen akkor érkezett Bukarestből, amely az akadémia számára kutatókat toborzott. Akkor államvizsgáztunk, a bizonyítványom jó volt. Behívattak, megkérdezték, szeretnék-e tudományos kutató lenni. Igent mondtam, hiszen a megváltást jelentette számomra, mert az egyetemen már kifelé állt a szekerem rúdja. Így kerültem át a Történelmi Intézetbe, ahol néhány év után az 1848-as munkacsoportba kerültem, amelyet vezettem is 10-15 éven keresztül. – A kommunista rezsim megengedte, hogy kutatóként a magyar forradalommal foglalkozzon? – Akkoriban a nemzeti szempontokat, pláne a Történeti Intézetben nem nagyon lehetett hangsúlyozni, de a jobbágyfelszabadításról már minden további nélkül lehetett előadásokon beszélni az 50-es, 60-as, 70-es években is. Így aztán elkezdtem a jobbágyfelszabadítással foglalkozni ’48 kapcsán. Amikor semmit se lehetett írni március 15-éről, fogtam magam és egy közleményt jelentettem meg a helyi lapban, A kolozsvári mesterlegények kérése 1848-ban címmel. Az egyik barátom erre azt mondta, hogy mindez mellékes volt. Igen ám, de ennek kapcsán már el lehetett mondani, hogy létezett ilyen is, hát emlékezzünk meg róla. Később, 1989 után sokszor beszéltem, könyvet is írtam, ezeknek visszhangja volt, illetve van, és úgy érzem – ne legyek szerénytelen – ebben sikerült újat mondanom. – A március 15-ei megemlékezéseken többnyire a forradalomnak ugyanazokat a mozzanatait idézzük fel. Van olyan kevésbé ismert részlete az eseményeknek, amelyről úgy gondolja, hogy méltatlanul elfelejtettük? – Nem igen veszik tekintetbe, hogy Kolozsváron két nemzeti program született: egy magyar és egy román. Főleg utóbbival alig foglalkoznak. – Mit lehet erről tudni? – A Kolozsváron tanuló románok – akik meglehetősen sokan voltak, az akkori katolikus gimnáziumban tanult például Avram Iancu is – március 27-én és 28-án gyűltek össze. A Florian Micaş kolozsvári ügyvéd szervezte gyűlésen részt vett Papiu Ilarian, aki Marosvásárhelyről érkezett, de eljött az Erdélyi-érchegységből Ion Buteanu is. Közösen megfogalmaztak egy több mint húsz pontból álló petíciót, amelyben kérték, hogy a magyar, a székely és a szász mellett a románokat ismerjék el hivatalosan is Erdély negyedik nemzetének. Kérték azt is, hogy a közigazgatást úgy alakítsák át Erdélyben, hogy azokon a településeken, ahol a románok többségben vannak, alkalmazzanak román vagy legalább román nyelvet tökéletesen ismerő köztisztviselőket. Az ország valamennyi hivatalában létszámuknak megfelelő arányban alkalmazzanak románokat. A román püspökök felügyelete alatt működő elemi iskolák részesüljenek megfelelő állami támogatásban, és csak román nyelven tanítsanak. De sorolhatnám tovább. Ez olyan esemény volt, amely 1848 története szempontjából is figyelmet érdemel. – Kutatásai során melyik volt a legérdekesebb dokumentum, amelyre rábukkant abból a korszakról? – 1848 levéltári hagyatéka nagyon gazdag, hiszen minden lépésről jelenteni kellett, számtalan irat marad fenn. Ami számomra az egyik meghatározó forrásnak bizonyult, azt a sepsiszentgyörgyi levéltárban találtam. Olyan iratról van szó, amelyen se cím, se aláírás, se dátum nem szerepelt. Az első mondata ez volt: a közösség elé terjesztendő határozat. Aztán rájöttem: ez volt Háromszék tanácsának ama határozata, amellyel kezdetét vette a háromszékiek önvédelmi harca, hiszen a határozat kimondta: ha az ellenség a szék határaihoz ér, akkor válaszolni fognak, ha kell fegyverrel. – Három éve jelent meg Erdély 1848–49 című kötete, amelyben áttekinti a szabadságharc erdélyi történéseit. Melyek voltak az erdélyi forradalom leginkább említésre méltó sajátosságai? – Kolozsváron 1848. március 20-án és 21-én született egy határozat, amelyet én kolozsvári programnak nevezek. Ebben az erdélyi politikusok – élükön id. Bethlen Jánossal – megfogalmazták követeléseiket. Az erdélyi országgyűlés azonnali összehívása volt az első számú követelésük, az, hogy kimondják Erdély unióját Magyarországgal. A budapesti márciusi ifjak 12 pontjában is benne van tizenkettedikként az unió, amely Erdélyben a magyar programban az első helyre került. Ugyanakkor szerepelnek ebben a programban az erdélyi sajátosságok is, például a székely kérdés megoldása. A jobbágyság felszabadítása a székelység esetében egészen más jogi eljárásokat követelt, ugyanis 1762–64-ben megszervezték a székely határőrséget Háromszéken, Csíkban és Miklósvárszéken; Udvarhelyszéken nem tudták, akkora ellenállást fejtettek ki az udvarhelyiek. A madéfalvi veszedelem idején rákényszerítették a székelységet, hogy minden hadra fogható férfi évente előre meghatározott számú napon át határőrszolgálatot lásson el, hadi gyakorlaton vegyen részt, vagy szükség esetén vonuljon a háborúba. A székelység számára a forradalom által meghirdetett szabadság éppen ezért a hadkötelezettségük eltörlését jelentette. Ezt nehéz volt kivitelezni, mert ekkor a magyar kormány és különösen a hadügyminisztérium azon az állásponton volt, hogy a már meglévő székely katonai alakulatokat ne oszlassák fel, hiszen bármelyik percben szükség lehet rájuk. – Bár történészek érvelési hibaként tartják számon a „mi lett volna, ha” kezdetű mondatokat, mégis játsszunk el a gondolattal: mi változott volna leginkább, ha a forradalmat nem győzik le orosz segítséggel az osztrákok? – Bár európai indítatásra kezdődött, a magyar ’48–49 az összes európai forradalomtól különbözik, hiszen amikor egyértelmű lett, hogy Bécsben március 13-án kitört a forradalom, akkor erősödött meg a magyar mozgalom. A különbség abban áll, hogy 1848 őszén a forradalom átalakult szabadságharccá. A forradalom tulajdonképpen nem bukott meg, gyakorlatilag elvégezte a maga feladatait, az ekkor meghozott törvényeket soha többé nem lehetett visszavonni. Akkor sem, amikor a forradalom leverése után az osztrák hatalom megpróbálta. Ugyanis később jött a kiegyezés, amelyet a magyar fél a ’48-as alapokhoz kötött. Gyakorlatig a forradalom elindította a rendszerváltozást, amely végül megtörtént. A magyar forradalom nagy csodája, hogy szinte a semmiből teremtett hadsereget. Nagy erőfeszítések árán létrejöttek a nemzetőrségek, majd a honvédség is. Olyan erős hadsereget hoztak létre, amely egy alkalmas pillanatban 80 ezer főt is számlált. El lehet azon ábrándozni, mi lett volna, ha, de a történészek azt mondják: történelmileg ilyen kérdéseket nem lehet feltenni, mert nem lehet biztosat tudni. Az mégis bizonyos, hogy Magyarország nagymértékben megerősödött volna, bár nem szakadt volna le Ausztriától, mert nem elszakadni akart, hanem a Monarchián belül kivívni a függetlenségét, és alkotmányossá alakítani az addigi abszolút monarchiát. – Mit gondol, a hazai közéletben nemrég lezajlott székelyzászló-botrányban mekkora szerepet játszott az, hogy a románok nem ismerik a történelmünket, illetve a sajátjukat sem teljes mértékben? – A történelem ismerete segít eligazodni a mában. Ha valaki nem ismeri a múltját, nyilvánvaló, hogy jelenét sem tudja jól értelmezni, vagy egyáltalán megérteni, mi történik. Ezért is nagyon fontos, hogy a valódi történelmi ismereteket terjessze a történetírás és a történelemtudomány, és hogy ez legyen a történelmi tudatában magyarnak, románnak, szásznak és minden nemzetiségnek. Bonyolult kicsit a kérdés, mert a székely történelem a magyar történelemnek is egy sajátos fejezete. Hiszen Székelyföldön nem megyék alakultak ki, hanem székek, külön nemzetgyűléseik voltak, amelyek törvényeket hoztak a Székelyföld számára, és ezeket be is kellett tartani egészen 1562-ig. A székelységnek saját intézményei voltak, intézményrendszere működött. Ezeket nagyon elfelejtette a történelem, mert nem lehetett, nem engedték kutatni. Ötven-hetven esztendeig ezekről nemigen lehetett beszélni. Nemzedékek estek ki, amelyek nem hallottak erről a magyarság körében sem, de a románoknál főleg, hiszen ők egészen másfajta történelmet hallottak az iskolában, a székelyek történelméről pedig semmit, ami lényeges lett volna. 1989 után a székely történelem kutatása fellendült, a helyi történészek sok helyütt jó munkákat adnak ki. A szimbólumok kutatásával is külön csoport foglalkozik. A sokféle, különböző helyeken és időkben megjelent szimbólumokban – mert nagyon sok volt belőlük – a székely jelképek egyike-másika szinte valamennyiben felelhető volt, ezekből alakult ki a székely zászló is. Ennek eredetét Székely Mózesnek, Erdély egyetlen székely fejedelmének koráig lehet visszavezetni. A székelység szimbólumát most már Magyarországon is kezdik megismerni, sőt a románok is most szembesülnek ezzel. Most már kezdik megérteni, hogy végeredményben egy társadalmi, nemzetiségi rétegnek a jelképe, amely a történelmet is megjeleníti, valamint általa kifejezi a törekvéseit is. A történeti tudat alakításában, az identitás megőrzésében ezeknek a jelképeknek rendkívül nagy a jelentőségük. – Tekinthető-e egzakt tudománynak a történelem? Hiszen a románok teljesen mást állítanak Erdély történelméről, mint a magyarok. Mi kellene ahhoz, hogy a magyar és a román történészek közös nevezőre jussanak? – Amióta létezik történetírás, állandó vita tárgya, hogy tudomány-e vagy irodalom, egyikhez vagy másikhoz áll közelebb. Az idők folyamán azonban kialakult a történetírás módszertana, és az eszköztára is megszületett. Ennek a lényege a forráskutatás és a forráskritika. Ami ránk maradt a múltból, azt a kritika eszközével meg kell vizsgálni, hogy jól tükrözi-e a maga korát. Ha a történész arra vállalkozik, hogy reális történelmet írjon, mert az igazság mindenek felett való, akkor összehasonlítja a rendelkezésre álló forrásokat. Ha egyoldalúan csak az egyik forrást veszem tudomásul, a másikat pedig nem, akkor óhatatlanul tévedek akkor is, ha nem akarok. A franciák és a németek a második világháború óta törekednek arra, hogy a történelmüket egyeztessék, azaz hogy az egyoldalúságokat kiküszöböljék. Mert érzi azt a politika, hogy a történelemnek szerepe van az emberek magatartása és a jövő alakításában. Az nálunk is fontos, hogy a román és magyar történészek időnként leüljenek, megvitassák a teendőket. Létezik is egyébként egy magyar–román történész vegyes bizottság, amely időnként összeül, de nem a legfontosabb kérdéseket tárgyalja, hanem azokat, ahol nincs konfliktus. Márpedig ideje lenne a legfontosabb kérdéseket is napirendre tűzniük ezeknek a vegyes bizottságoknak. Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár), 2014. május 17.Egy politikai kalandor (4.)Şaguna püspöki méltósága miatt kénytelen elvállalni a balázsfalvi nemzetgyűlés elnöki feladatkörét és a Nemzeti Komité elnöki tisztségét. A 25 tagú Komité feladata a román érdekek védelme. A román követelések képviseletére két küldöttséget szerveznek, egyet a bécsi udvarba és egyet a kolozsvári országgyűlésre. A gyűlésen megszerkesztett petíciót gyorsan szeretnék eljuttatni a császárhoz, mielőtt a május 29-re összehívott erdélyi országgyűlés kimondaná Erdély unióját Magyarországgal. Rendelkezésükre kevés idő áll, sietniük kell Bécsbe. A bécsi küldöttség egy része már május 18. és 20. között elindul, csupán a küldöttség vezetője, elnöke, Şaguna az, akit nem tudnak rábírni, hogy velük együtt menjen. Neki most fontosabb feladatai akadnak, mint hogy a román ügyet Bécsben képviselje. Kolozsvárra utazik, és a főkormányzót tájékoztatja a kialakult helyzetről. Úgy tűnik, Şaguna kivár, nem tudja elkötelezni magát az osztrákok mellett, mert még nem tudja, a mérleg nyelve hol állapodik meg. Nem tudja, hogy a küzdelemből a magyar forradalom vagy az osztrák reakció kerül-e ki győztesen, de azt sem, hogy a magyarok és az osztrákok nem kötnek-e egyezséget. A balázsfalvi gyűlés bécsi küldöttsége nélküle kénytelen boldogulni. Ő ekkor nem vállalja fel a román érdekek védelmét, de megpróbálja elhitetni a románokkal, hogy őket képviseli. Amíg teheti, húzza-halasztja az indulást. A 120 tagú, Balázsfalván választott küldöttséggel együtt Kolozsváron tartózkodik. Ez idő tájt Şaguna még mindig a magyar egyezkedés híve. Liviu Maior kolozsvári román történész úgy értékeli, hogy Şaguna ekkor mérsékelt álláspontot képvisel, a tömegek mozgósítását ellenzi. Fő feladatának a románság és a magyar hatóságok közti közvetítést tartja, gondosan ügyel arra, hogy megfelelő gesztusokat, kijelentéseket tegyen az osztrák udvar felé is. Képviselőségéről Alsó-Fehér megye főispánja és a megyei vezetés 1848. május 13-án arra kéri a Főkormányszéket, hogy a május 29-én kezdődő erdélyi diétán (országgyűlésen) Şaguna mint regalista, azaz királyi meghívott képviselhesse a románokat. Igaz ugyan, hogy ez a hagyományos erdélyi jogrend alapján szabálytalan, mert Erdélyben a görögkeleti vallás csak megtűrt, így a püspök hivatalból való képviselői kinevezése jogtalan. Az erdélyi főkormányzó arról tájékoztatja a Bécsbe utazó gróf Mikó Imrét, hogy a magyar forradalom ügyének szolgálatáért jó lenne, ha a püspök ott lehetne az erdélyi diétán. Szabó József és báró Bánffy Miklós, a balázsfalvi nemzetgyűlés kormányszéki biztosai szintén javasolják a Főkormányszék közbelépését azért, hogy Şaguna püspök részt vegyen az erdélyi országgyűlésen. Papiu Ilarian úgy véli, hogy a püspöknek regalistává való kinevezése nem szolgálja a románok érdekeit, a püspök hírének is „inkább kárára” van. Román–magyar együttműködés Báró Wesselényi Miklós a kolozsvári országgyűlés munkálatairól készített beszámolójában – melyet a belügyminiszternek állít össze – ismerteti a kolozsvári magyar és román képviselők közti tárgyalásokat. Elmondja, hogy sikerült megegyezni az oláhok (románok) jelentősebb vezetőivel, köztük az óhitű (görögkeleti) Şaguna püspökkel. A románok megnyugszanak, ha az országgyűlés kimondja Erdély népeinek egyenlőségét, az egyenlő jogokat és kötelezettségeket. Wesselényi Miklós megjegyzi, hogy az Erdély unióját kimondó első cikkely is ennek szellemiségében készült. A román történészek és politikusok állításaival szemben a kolozsvári országgyűlésen részt vevő románok megszavazták Erdély unióját Magyarországgal. E szavazás nem egyéni döntésként, hanem a városban tartózkodó, 120 tagot számláló balázsfalvi küldöttség tudtával, közös akaratából történt. A szászok országgyűlési jegyzőkönyve is tud arról, hogy a román képviselők a szavazás előtt egyeztettek a román küldöttséggel. Feljegyzik, hogy Şaguna is „sokszor tárgyalt a magyarok képviselőivel”. Úgy tűnik, ekkor Erdélyben még megvolt az esély arra, hogy a románok ne az osztrák reakció csatlósai legyenek. A román–magyar együttműködés a Bánságban és a Partiumban megvalósult. A románság vezetői – köztük Emil Gojdu, Ioan Dragoş és Eftimie Murgu – az erdélyi románokat a magyarokkal való együttműködésre ösztönzik. A püspök Bécsben A bécsi román küldöttség 1848. június 5-én Noptsa László alelnök vezetésével császári kihallgatásra jelentkezik. Nem fogadják őket, fagyos légkörben hozzák tudomásukra, hogy a benyújtott balázsfalvi petícióra az uralkodó írásban fog válaszolni. A választ június 7-én keltezik, miután a kolozsvári országgyűlés a románokra vonatkozó törvényeket már megszavazta. Eszerint a román követelések tárgytalanok, mivel azokat az erdélyi diéta törvényekkel garantálja. A román küldöttség június 16-án újabb petíciót terjeszt a császár elé. A válaszért Innsbruckba kénytelenek utazni, mert a forradalmi események miatt a császár székhelyét ideiglenesen áthelyezik a biztonságosabbnak vélt városba. Időközben Şaguna püspök is megérkezik, és kihallgatásra jelentkezik V. Ferdinándnál. A második petícióra június 23-án adott újabb válasz a korábbi ismétlését jelenti, vagyis azt, hogy a magyar törvények már elismerték a románok jogait. A császár Şagunát Pestre küldi, hogy bekapcsolódjon a pesti országgyűlés munkájába. Pesten nem kötelezi el magát, és semmilyen érdemleges feladatot nem vállal. Találkozik a Magyar kormány jeles képviselőivel, köztük Kossuth Lajossal. A püspök bizonyára jól forgatja a szavakat, mert elnyeri Kossuth bizalmát akkor, amikor a nagyszebeni Román Komité szélsőséges tagjainak magyarellenessége egyre nyilvánvalóbb. 1848. október derekáig a magyar forradalom vezetői támogatják Şagunát, mert még hisznek magyarhűségében. Batthyány Lajos magyar miniszterelnök 1848 októberében ezért is szólítja fel Şagunát – mint a magyar országgyűlés tagját is –, hogy segítse a kormányzatot a békesség helyreállításában. Bizalmatlanság Pesten Miután Pesten az a lejárató jellegű hír kapott lábra, miszerint Şaguna még áprilisban „muszka zászlót” vitt Karlócáról az erdélyi románoknak, a püspök úgy érzi, hogy két szék között a földre esett, mert nem bíznak benne. Titokban hagyja el Pestet, és Nagyszebenbe megy, de itt sem fogadják kitörő lelkesedéssel, az osztrákok is gyanakvással figyelik. A magyar politikusok közül id. gróf Bethlen János – az erdélyi liberálisok egyik vezetője – már 1848. május 20-án felfigyel a püspök kétkulacsos politikai viselkedésére. Azt írja a magyar minisztertanácsnak, hogy Şaguna nemrég még Bécsben járt, de Karlócát érintve tért Erdélybe. Olyan vélemény is van, amely arról tud, hogy a püspök kapcsolatban áll a délszláv mozgalommal, az illír párttal is. Jakab Elek történész a püspök jellemére utalva megjegyzi: „ment nép-békítni Hunyad vármegyébe, esküdni Karlovicra, informálni Pestre s a királyi kegyelmet megköszönni Bécsbe”. (folytatjuk) Kádár Gyula Háromszék. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. október 20.Kiteljesítik az elődök munkájátHarangzúgás fogadta a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium jubileumát ünneplők bevonulását szombaton a belvárosi református templomba: egyházi és világi méltóságok, az egyházmegye lelkészi közössége, egykori és mai diákok, cserkészek, a testvérkollégiumok küldöttei, valamint a szépszámú vendég együtt adott hálát a próféta szavaival: „Mindeddig megsegített minket az Úr”. Az 1994-ben újjáindult kollégium kétnapos ünnepét záró istentiszteleten Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke prédikációjában a 100. zsoltár szavait kibontva emlékezett meg Isten korszakokon átívelő kegyelméről, hálát adva az utóbbi húsz évért, az újraindulásért. A feladat nagyságáról és szépségéről beszélt, a hit és az értékek átadásának fontosságáról, melyeknek kiemelt helyei, „virágoskertjei” a kollégiumok. Köszönetet fogalmazott a mindenkori adományozók önfeláldozó segítségéért. 1670, 1994, 2014 Tőkés Zsolt igazgató, akinek lendületes munkája nyomán kibontakozhatott és jellegzetes arculatot nyert az újraindult iskola, köszöntőbeszédében kegyelettel emlékezett a kollégiumalapító Bethlen Jánosra, az iskolát korszerűsítő és a templomot építtető Baczkamadarasi Kis Gergelyre, az új kollégiumi szárnyat megépíttető Gönczi Lajosra. Végül a 18. század nagy imádkozójának, Szikszai Györgynek a tanítók számára írt gyönyörű imájából idézett. Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára kiemelte: „önök értékőrzők és -átadók”. Együttgondolkodásnak, szövetségkötésnek minősítette a magyar reformátusság öt évvel ezelőtti egyetlen egyházba való tömörülését. „Gyümölcsök” Örömét fejezte ki, amiért a magyar kormány meghozhatta döntését, megítélve a kérelmezőknek a kettős állampolgárságot. Ennek köszönhetően az ünnepélyen jelen lévők többsége élhetett és élt a lehetősséggel, hogy újra jogilag is betagolódjon a nemzettestbe. „Erősítsen a tudat, hogy ez az iskola Benedek Eleket, Orbán Balázst, Ravasz Lászlót adott a hazának.” Reményét fejezte ki, hogy új nagyjaink már e padokban tanulnak. Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium volt helyettes államtitkára a tálentum evangéliumi példázatát idézte, azzal a hittel, hogy a diákok felelősséggel kamatoztatják Istentől kapott tehetségüket és lehetőségeiket. Bartolf Hedvig Hargita megyei főtanfelügyelő egymás elfogadásáról, az egymásra való odafigyelés fontosságáról egy szemléletes történettel szolgált. Az ünnepségen közreműködött a kollégium Zsoltár- és Népdaléneklő csoportja, a Szakács Annamária vezette, több mint hatvantagú kórus, valamint Kiss-Ferenczi Sára, aki Reményik Sándor Öröktűz című versét szavalta el. Molnár Melinda Székelyhon.ro 2015. március 14.Ünnep – Márciusi forradalom: valóság és mítosz, fontos tanulságokkalBeszélgetés Egyed Ákos történésszel, akadémikussal az 1848–49-es eseményekről – Könyvtárnyi irodalma van immár az 1848–49-es forradalmi eseményeknek, sokan és sokat foglalkoztak a történések okainak, lefolyásának és következményeinek a feltárásával, bár még így is bőven akad fehér folt. Sokszor úgy tűnik, hogy a köztudatban egyfajta mítosz lengi körül a március 15-i történéseket. Miről árulkodnak a levéltári források, mit mondanak a tények? – Talán azzal kezdeném, hogy 1814–1815-ben ülésezett a bécsi kongresszus, amely újrarendezte Európa határait, ennek során felosztotta Lengyelországot. A bécsi értekezlet aztán megalakította az úgynevezett Szent Szövetséget, hogy gátat vessen a társadalmi átalakulásoknak, forradalmaknak. De ez a politika nem hozta meg a hozzá fűzött reményeket. Alig másfél évtized múltán Franciaországban a forradalom, és 1831-ben a lengyel nemzeti szabadságmozgalom mutatta, hogy nincsen minden rendben azzal, amit annak idején elhatároztak Bécsben. A történelem mintegy napirendre tűzte a nemzeti államok megalakulását és a politikai-polgári jogok kiterjesztését az eddigi jogtalan társadalmi rétegekre. Az 1840-es években többféle válság lépett fel, és gyöngítette a fennálló politikai és társadalmi rendszereket. Súlyosbította a helyzetet az is, hogy 1846–47-ben katasztrofális volt a termés, ami tömeges elégedetlenséget okozott. Nem csoda tehát, hogy 1848 forradalmi eseményekkel köszöntött be Itáliában, Franciaországban pedig februárban kitört a forradalom, amely elindította az európai forradalmi hullámot. A francia hatás felerősítette Magyarországon és Ausztriában az ellenzéki mozgalmakat. Kossuth Lajos március 3-án az ellenzék nevében alkotmányt követelt a Habsburg Monarchia országainak, Bécsben pedig az ifjúság lépett fel hasonló követeléssel. S amikor az udvar elutasította ilyen irányú beadványukat, március 13-án az utcára vonultak, ami már nyílt forradalom volt. Alig két napra rá, március 15-én Pesten elindította a forradalmat a magyar ifjúság és a hozzá csatlakozott nép. Kihirdették a reformkorban kialakított nemzeti programot összegező Tizenkét pontot, amelynek elfogadását tovább siettette Petőfi Nemzeti dala. Március 15-én elkezdődött tehát a magyar forradalom, amely számos sajátosságot mutatott, de lefolyása és története szorosan kapcsolódott az európai forradalmakhoz, főleg pedig a monarchiában lezajló eseményekhez. Ezt jól mutatta az is, hogy már március 15-én országgyűlési bizottság indult és érkezett Bécsbe Kossuth vezetésével, hogy érvényt szerezzen a magyar követeléseknek. Március 15-e történeténél maradva: a magyar történelemben talán még soha nem történt meg az, hogy egy nagy politikai programot ilyen gyorsan és rövid idő alatt elfogadott volna – nagyon kevés kivétellel – az egész magyarság. Ehhez, amint már említettem, nagymértékben hozzájárult a Petőfi Nemzeti dala által kiváltott forradalmi hangulat, de az is, hogy a Tizenkét pont jövőképet nyújtott a magyarság számára, amit minden magyar ember a sajátjának érzett. A magyar forradalom másik sajátossága az volt, hogy Pozsonyban éppen akkor ülésezett az országgyűlés, tehát ezt nem kellett összehívni, és ezzel időt veszíteni, hanem máris el lehetett fogadni a megfelelő törvényeket. Ugyanakkor a Bécsben tárgyaló magyar küldöttség – amelyet az ifjúság nagy szimpátiával fogadott – olyan eredményeket ért el, amelyre talán senki se számított: Bécs beleegyezett a felelős magyar kormány megalakításába, amelyet március 17-én már ki is neveztek Batthyány Lajos elnökségével s olyan tagjaival, mint Széchenyi István, Kossuth Lajos, Eötvös József, Szemere Bertalan és más neves politikusok. Már van tehát egy felelős kormány, ülésezik az országgyűlés Pozsonyban, miközben Pesten forradalom zajlik. Mindezek együtt irányítják az eseményeket, és elérik azt, hogy Magyarországon békésen menjen végbe a forradalom első időszaka, holott Európa-szerte sok vér folyt a forradalmak első napjaiban. A magyarság gyakorlatilag vér nélkül vívta ki néhány alapvető nemzeti jogát, az ország nagyobb önállóságát, s alkothatta meg a jobbágyfelszabadításról, a közteherviselésről, a polgári egyenlőségről, a képviselői jogok kiszélesítéséről szóló törvényeket. Jogosan nevezik egyes történészek az 1848-as magyar forradalmat alkotmányos forradalomnak, hiszen a Pozsonyban meghozott törvényeket az uralkodó jóváhagyta, aláírásával megerősítette, és április 11-én közzé is tették ezeket az országban. Ezzel tulajdonképpen a forradalom teljesítette legfontosabb célkitűzéseit, s valóságos rendszerváltást indított el. S mivel a Tizenkét pontban is követelt jobbágyfelszabadítást úgyszintén megvalósították, nem minden alap nélkül nevezhetjük 1848. március 15-ét a magyar modern nemzet születésnapjának. – Az Európában és Magyarországon történteknek erős hatása volt Erdélyben is, beleértve Kolozsvárt is… – Mondhatni minden nagyobb erdélyi város utánozta a pesti március 15-i eseményeket, de azért mindenhol az erdélyi és helyi problémákat is felvették a követelések listájára. Erdélynek sajátos közjogi helyzete volt a Habsburg Monarchiában, nagyfejedelemséget képezett, Bécsből irányították a nagypolitikát, de saját országgyűléssel rendelkezett, a megyéknek és a székeknek jelentős közigazgatási jogai voltak, ami kihatott az események alakulására. A pesti március 15-e elsőként a történeti Erdélyben Kolozsvárt váltott ki mozgalmat, ami nem volt véletlen, mert az erdélyi kormány, a Gubernium székhelye volt, s itt tartották – egy kivételével – az erdélyi reformkori országgyűléseket. És főleg, mert a magyarság kulturális központja volt, s értelmisége szoros kapcsolatban állt az egész reformkorban a magyarországi nemzeti törekvésekkel. 1848. március 15-ének híre néhány napos késéssel érkezett meg Kolozsvárra, s késedelem nélkül, 20-án az ellenzék gyűlést hívott össze, amelyen id. Bethlen Jánosnak, a nemzeti liberális párt vezetőjének meghívására megjelent a konzervatív párt részéről Jósika Lajos is, Jósika Samu erdélyi kancellár testvére. A gyűlésen közös határozatot hagytak jóvá, amely felszólította a megyéket és székeket, hogy siettessék az erdélyi országgyűlés mihamarabbi összehívását a megfelelő törvények elfogadására. A március 20-i tanácskozásról küldöttség ment a főbíróhoz azzal a kéréssel, hogy 21-re hívja össze a városi közgyűlést, amit a főbíró teljesített. Március 21-én azonban sokkal több és fontosabb esemény történt, mint a tanács ülése, tehát ez a nap ugyanazt jelentette Kolozsváron, mint március 15-e Pesten, ezért joggal nevezték a kortársak e napot Kolozsvár március tizenötödikéjének. Az ifjúság és a nép már korán reggel ellepte a főteret, s izgalommal várta a közgyűlési határozat eredményét. Kolozsvár három középiskolájának nagyobb diákjai, tanoncok, mesterlegények tüntettek, éltették a sajtószabadságot, az uniót, nemzeti zászlókat lobogtattak, kokárdákat viseltek. A gyűlésen elhangzott a „Talpra magyar”, irányító szerepet játszott a költő Gyulai Pál, Szilágyi Sándor, a későbbi nagy történetíró, valamint Kőváry László és Brassai Sámuel már jól ismert tanár. Az ünnepi beszédet Méhes Sámuel tanácstag, kollégiumi tanár tartotta. Bár némi óvatossággal, de megfogalmazta, hogy Erdély is alkotmányos államot kíván, de a reformokat békés úton kívánja elérni. Javasolta polgárőrség alakítását, valamint az erdélyi országgyűlés mielőbbi összeülését a két haza egyesülésének, a közös teherviselésnek, törvény előtti egyenlőségnek a megszavazására. Unió nélkül – hangsúlyozta Méhes Sámuel – Erdély nem tudja megvalósítani alkotmányos jogait. Ilyen előzmények után 21-én este nagy fáklyásmenetet tartottak, éltették id. Bethlen Jánost, Teleki József főkormányzót, Méhes Sámuelt, a királyt, Magyarország nádorát. Erdély különleges státusa miatt tehát arra kényszerült, hogy maga hozza meg az átalakításra vonatkozó döntéseket, de Bécs húzta-halasztotta az országgyűlés időpontjának kijelölését. Következésképpen Erdély-szerte mozgalom indult azért, hogy Teleki József maga hirdesse meg saját hatalmánál fogva az országgyűlést. Ezt kívánta az a küldöttség is, amely Udvarhelyszékről érkezett Pálffy János vezetésével Kolozsvárra. Kolozsvár tüntető rokonszenvvel fogadta a delegációt, sokan elébe mentek a Feleki-tetőre, majd végigkísérték a városon, s kifejezték teljes szolidaritásukat a székelyekkel. A küldöttséget fogadta a főkormányzó, akinek petíciót nyújtottak át. Ez és ehhez hasonló más események is hozzájárultak ahhoz, hogy 1848. május 29-ére gróf Teleki József, Erdély főkormányzója összehívta az országgyűlést, amely a Redut termében ülésezett. Ez volt az utolsó rendi országgyűlés, amely végül is kimondta a rendiség megszüntetését, és újragondolta, sőt meg is változtatta a Bécs által ajánlott országgyűlési napirendet. Ebben gróf Wesselényi Miklósnak volt főszerepe, ugyanis az ő kezdeményezésére „helyet cserélt” az országgyűlés programjában az unió kérdése, amennyiben az első helyre került, holott a királyi leirat csak harmadiknak ajánlotta. Ugyanakkor rövid időn belül elfogadták a társadalmi átalakítással kapcsolatos törvényjavaslatokat is, s törvényt hoztak a jobbágyfelszabadításról, a közös teherviselésről, a vallások egyenlőségéről, a sajtószabadságról. Az országgyűlés legmaradandóbb és legfontosabb törvényjavaslatát gróf Wesselényi Miklós terjesztette elő egy gyönyörű beszéd kíséretében, ekkor élete talán legszebb beszédét mondta el Erdély és a Partium irányadó politikusa. Szent ügy, amelynek megszavazását kéri – mondta – és a teremben mindenki felállt, így fejezve ki egyetértését, és ezzel megszűnt Erdélyben a sokszázados jobbágyság. A törvény életbe léptetésének napjául június 18-át tűzték ki. A következő napokban tudomására hozták a megyéknek és a székeknek a határozatokat, és megpróbálták előkészíteni azok fogadtatását a jobbágyság, azaz az érdekeltek részéről. A törvényt a jobbágyság nagy része örömmel vette tudomásul, hiszen egyik napról a másikra szabad polgár lett az eddigi úrbéres, tulajdonába vehette és vette azt a földet, amelyről eddig robottal tartozott a földesurának és adót fizetett az államnak. Következésképpen egy új parasztosztály született Erdélyben, és olyan kisgazdasági földművelési rendszer, amely az 1960-as évekig, a kollektivizálásig fennmaradt. Mivel a jobbágyság többsége román nemzetiségű volt, a jobbágyság eltörlésével a román társadalom nyert a legtöbbet. De megerősödött az erdélyi s partiumi magyarság is, hiszen az eddigi jogtalan jobbágyok bekerültek a születő polgári nemzet keretei közé. Az országgyűlés természetesen más törvényeket is elfogadott, hogy milyen legyen például Erdély képviselete a pesti országgyűlésben. Az idő rövidsége miatt végül ugyanazok a követek mentek Pestre, akik Kolozsvárt az átalakulás törvényeit meghozták. Rendkívül jelentős személyiségek voltak közöttük, mint gróf Wesselényi Miklós, id. és ifj. Bethlen János, Pálffy János, Berde Mózes stb. Az unió gyakorlati megvalósításával kapcsolatban Kolozsváron az Unióbizottság elnöke, Teleki József, Erdély főkormányzója lett. Tagjai közt volt Saguna ortodox és Lemeni görög katolikus püspök, Timotei Cipariu, Alex. Bohátel. A bizottság több javaslatot terjesztett elő az országgyűlésnek, hogy az egyesülés minél békésebben valósuljon meg. – Erdélyben a magyarság természetesen nagy lelkesedéssel fogadta az átalakulást, de számolni kellett a nem magyar népekkel is… A magyar államvezetés hogyan viszonyult a más nemzetiségek, például a románság követeléseihez? – A nemzetiségek, a románok és a szászok majdnem a magyar forradalommal egy időben megfogalmazták saját követeléseiket, és ezeket szembeállították a magyar programmal. Az első hónapokban még lehetőség nyílt a programok egyeztetésre, csakhogy a Habsburg-hatalom kihasználta a népek elégedetlenségét, és Magyarország elleni szövetségbe vonta őket. Következésképpen 1848 őszén Erdélyben is megindult a fegyveres harc a nemzetiségek között, amely végül polgárháborúhoz vezetett. Ne feledkezzünk azonban meg arról, hogy a magyar törvények, így az erdélyiek is egyenlő jogokat és kötelezettségeket írtak elő az állampolgároknak, függetlenül azok nemzetiségétől. De ezen túlmenően is születtek javaslatok a románok és szászok kívánságainak a megoldásáért. Az Unióbizottságban elfogadott törvényjavaslat kijelentette, hogy elismerik a románok nemzetiségét és nyelvét. A románok egyházi ügyeik igazgatásában, elemi és felsőbb iskoláikban, valamint papi szemináriumaikban saját anyanyelvüket háborítatlanul használhatják, és azokban a megyékben és székekben, ahol tömegesen élnek, jogukban áll saját nyelvükön felszólalni. A tervezet előírta továbbá román tisztségviselők alkalmazását igazságos arányban. Az Unióbizottság szeptember 27-én fogadta el a javaslatot, amelyet a kormány elé terjesztett, csakhogy ez ekkor már az ország megvédésével volt elfoglalva, mivel Jellasics horvát bán, Bécs jóváhagyásával szeptember 11-én fegyveres támadást intézett Magyarország ellen. Ezzel a forradalom átalakult szabadságharccá, s minden rendezendő kérdés a háttérbe szorult. Végül 1849. július 28-án fogadott el a képviselőház egy nemzetiségi törvényjavaslatot, amely elismerte az országban lakó nemzetek szabad fejlődési jogát, biztosította a szabad nyelvhasználatot az egyházakban, iskolákban, a községi életben, a törvényhatóságok gyűlésein. A képviselőház kimondta a zsidók egyenjogúságát is. Kossuth többször is kijelentette azt, hogy olyan törvényeket kell elfogadni, amelyek éppúgy vonatkoznak a más nemzetekre-nemzetiségekre, mint a magyarságra. – Vannak-e pontos adatok arról, hány magyar és román áldozata volt a polgárháborúnak? Helytálló-e az az állítás, miszerint közel 40 ezer román esett áldozatául a harcoknak? – Nagy és nehéz kérdés, de vannak olyan adataink, amelyek lehetővé teszik ennek megközelítését. Előre kell bocsátanunk, hogy különbség teendő a fegyveres harcokban elesettek száma, illetve a polgárháború áldozatai között. Az adatok és források részletezésére nem térhetünk ki, ezt elvégeztem az Erdély 1848–1849 című két kiadást megért munkámban. Kivételt kell tennem egy 1850-ben készült osztrák forrással, amely 4321 román áldozatot sorol fel (az összeadása hibás, amennyiben tévesen 4425 főt említ). Vannak források, amelyek 6000 elpusztult románt emlegetnek, de ebben valószínűleg a harctereken elesettek száma is benne van. Jellemző, hogy a magyar áldozatokról hallgat az osztrák kimutatás, de a különböző, részben román források alapján megállapítható, hogy a magyar polgári lakosság vesztesége legalább 7500-8500 főre tehető. Ezzel válaszoltam a 40 ezer áldozatról szóló kérdésedre. Természetesen ezt a súlyos és kényes kérdést meg kellene vitatnia egy közös román–magyar történészbizottságnak, hogy oldani (kezelni?) lehessen a közvéleményben elterjedt s feszültség forrását jelentő elképzeléseket. – A ’48–49-es események része volt az is, ami a Székelyföldön történt. Ebben nagy szerepet játszott Gábor Áron, akinek tavaly ünnepelték születésének kétszázadik évfordulóját. Az ágyúöntő mester a debreceniekhez és a kolozsváriakhoz is segítségért fordult, de mindkét helyen mondhatni kikosarazták… Mi igaz ebből? – Háromszék, különösen a szabadságharc utolsó időszakában, nagy szerepet vállalt a szabadságharcban és ebben Gábor Áronnak valóban kiemelkedő szerepe volt. Hiszen neki köszönhetően sikerült az ágyúöntést elindítani, illetve a székely tüzérséget létrehozni. Mivel a magyar hadseregnek nagy szüksége volt ágyúkra, ezért arra gondoltak, hogy nem csak Háromszéken, nevezetesen Kézdivásárhelyen kell fenntartani az ágyúöntödét, hanem más városokban is létesíteni lehetne. Kolozsváron igen jelentős ipari műhelyek működtek, ezért Gábor Áron, mihelyt tehette, ellátogatott ide, hogy ágyúöntödét létesítsen. De tárgyalásai nem vezettek eredményre. Egy szép levélben számol be arról, hogy miért nem tudtak dűlőre jutni. A kolozsvári mesterek túl nagy összeget kértek a munkájukért, arra hivatkozva, hogy Kolozsvárt drága az élet, s a forradalom óta anyagi helyzetük sokat rosszabbodott. Mindehhez hozzátenném, hogy Kézdivásárhelyen a hadianyaggyár munkásai többnyire kalákában dolgoztak, és csupán annyi javadalmazást kaptak, ami éppen csak a létminimumra volt elég. Gábor Áron nemcsak Kolozsváron, hanem Debrecenben is megfordult, hogy az ágyúgyártás magasabb technológiáját elsajátítsa, de itt sem tudott teljes eredményre jutni. Levelében úgy fogalmaz, hogy a debreceniek „kicsit titkolóztak”, azaz nem voltak hajlandóan elárulni a hadianyaggyártás minden technikai részletét. Mindezek ellenére Gábor Áron nem állt el szándékától, és a Bécsben valamennyire elsajátította technikát, valamint könyvek segítségével sikerült megvalósítania az ágyúgyártást. Ennek központja Kézdivásárhelyen volt, ahol Turóczi Mózes rézöntő mester segítette Gábor Áront. Háromszék tulajdonképpen a sikeres ágyúöntésnek köszönhetően merte vállalni az önvédelmi harcát. Az egyik honvéd le is jegyezte, hogy amikor a harctéren elsütötték az első ágyút, a katonák – amint arra tanították őket – hasra vágódtak, s nehezen próbáltak talpra állni, mire parancsnokuk elkiáltotta: „Kelj fel teremtette, mert nagyobbat szólt a mienk!”, azaz mint az ellenség ágyúja. Tehát az ágyú rendkívüli nagy szerepet játszott a szabadságharcban, mert nemcsak harcászati, hanem lélektani hatása is rendkívül nagy volt. Gondolom, Gábor Áron azért mégsem volt olyan rossz véleménnyel a kolozsváriakról, mivel kolozsvári és debreceni útjáról azt írta: most jött rá arra, hogy „milyen nehezen élünk mi, székelyek”, tehát milyen kevésből is kell fenntartania magát a székelységnek. – A szabadságharcot leverték, amit aztán súlyos megtorlások követtek, ha csak az Aradon kivégzett tizenhárom vértanúra gondolunk. Távlatokból nézve a történteket, győzött a forradalom? – A magyar forradalom sajátossága volt az, hogy időközben átalakult szabadságharccá, amely a legtovább tartott Európában. Nem állja meg a helyét az a gyakran elhangzó kijelentés, miszerint az 1848-as magyar forradalmat leverték. A forradalom igen is győzött, méghozzá békés úton, csak át kellett alakulnia szabadságharccá, hogy megvédje a forradalom vívmányait. A Habsburghatalom kérésére Oroszország beavatkozott a szabadságharcba, s hatalmas, jól felszerelt hadsereget küldött Magyarországra és Erdélybe. Így két nagy haderő szorításába került a magyar szabadságharc, s bár bizonyos ideig számottevő eredményeket sikerült elérnie, végül mégis le kellett tennie a fegyvert. Tömören mindezt így tudnám összefoglalni, hogy a forradalom győzött, de a szabadságharcot leverték. – Elkerülhető lett volna az 1867-es kiegyezés, vagy az adott helyzetben nem volt más kiút a magyarság számára? Közismert, hogy a szabadságharc leverése után emigrációba kényszerült Kossuth nagy ellenzője volt a Deák által képviselt kiegyezés politikájának… – Ebben a kérdésben a történetkutatás megoszlott, és ma sem teljesen egységes. Alapvető megállapítása a történészek egy részének az, hogy Magyarország és a magyar nemzet belefáradt a folytonos küzdelembe. Rettenetes nagy áldozatokat kellett hozni ’48–49-ben, és utána is a megtorlás folyamán, hiszen mint tudjuk, az osztrákok keményen megtorolták a szabadságharcot. Ezért Deák Ferenc vezetésével a magyar politikum úgy döntött: ha már Magyarország nem tudta kivívni a teljes függetlenséget, akkor az Osztrák–Magyar Monarchia keretében Európa része maradhat és elindulhat a gyorsabb fejlődés útján. Egyes történészek szerint az adott helyzetben nem volt más lehetőség, mint megtalálni azokat a közös pontokat, amelyek az uralkodó hatalom és a magyar állam között egy békésebb viszonyt hozhatnak létre. Ugyanakkor mások nem győzik eléggé hangsúlyozni: Kossuth eleve azon a véleményen volt, hogy az osztrákokkal való kiegyezés szembe fogja állítani a magyarságot a nemzetiségekkel, hiszen a magyarság felelős lesz a monarchia politikájáért is. Tény, hogy az 1867-es kiegyezés után a magyar politikai osztály szerepet kapott a törvényhozásban és a belpolitikában. De az is bizonyos, hogy Magyarország civilizációs és gazdasági fejlődése hatalmas lépésekkel ment előre a dualizmus alatt olyannyira, hogy az első világháborút megelőző időszakban fejlettségi szintje sokat közeledett Nyugat-Európához. Elég, ha csak az infrastrukturális fejlesztés nagy vívmányaira gondolunk, mint például a vasúthálózatra, a postarendszerre vagy a kommunikáció más formáira, a városok fejlődésére. Egyes vélemények szerint az első világháború után történteket nem lehet ’67 rovására írni, de mindemellett az is felvetődik, hogy a lehetséges alternatívák között elképzelhető lett volna az osztrákokkal egy másfajta együttműködés is. Ebben az esetben Magyarország a saját érdekeit talán jobban tudta volna képviselni külpolitikai téren is, mint ahogyan azt tette az adott keretek és körülmények között. Deák maga is abban bízott, hogy a kiegyezéskor leszögezett egyezményt tovább lehet fejleszteni Magyarország függetlenségének további erősítésével, de ez végül nem következett be. Így az első világháborúból győztesként kikerülő nagyhatalmak Magyarországot is „büntették”, s nem voltak tekintettel arra, hogy a magyar államvezetésnek a kiegyezés után nem volt döntő szava sem külpolitikai, sem hadügyi téren. Következésképpen Magyarországot megcsonkították, és a béketárgyalások eredményeképpen területének és népességének jó részét elszakították az anyaországtól. A mai történetírás is állandóan visszatér ezekre a kérdésekre, de egy dolog kétségtelen, éspedig az, hogy ’48-nak sorsfordító jelentősége volt Magyarország történetében. – Kit igazolt utólag a történelem, ha egyáltalán lehet így fogalmazni? – A történetírás nem döntőbíróság, de véleményeket, alternatívákat megfogalmaz. Induljunk ki abból, hogy minden jelentős történelmi időszaknak megvoltak a vezéregyéniségei a maguk külön véleményével. A reformkort inkább Széchenyi gondolkodása határozta meg, ’48–49 Kossuth, a ’67-es kiegyezés pedig Deák nevéhez fűződik. A vezető osztályok, politikusok általában mindig a vezéregyéniségekhez idomultak, és azok erősítését tartották a legfontosabbnak, bár mindig megvolt az ellenzéke a hatalomnak. Közismert tény, hogy ugyanazon kormányban tevékenykedett egyidejűleg Széchenyi és Kossuth, pedig milyen más koncepciót vallottak Magyarország fejlődését illetően. Alapvetően mindketten ugyanazokért a célokért küzdöttek, csak más módszerekkel akarták elérni ezeket. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc szereplői kétségtelenül óriási politikai nemzedéket képviseltek, a történések meghatározó egyéniségek egész sorát hozták felszínre. Mindegyik nagy politikus, Széchenyi, Batthyány, Kossuth, Wesselényi, Deák stb., hogy csak a legnagyobbakat említsem, mindannyian valamit hozzátettek a magyar történelem, politika, múlt és jellem alakításához. Képzeljük csak el, hogy milyen szegény lenne történelmünk, ha valamelyikük hiányozna közülük. Hatalmas tábort voltak képesek maguk köré szervezni, és mindannyian, egytől egyig hozzájárultak ahhoz, hogy előbbre vigyék a magyar történelmet. – Mi volt a legfőbb hozadéka az 1848–49-es történelmi eseményeknek? – Nemcsak azért kell emlékeznünk március 15-re, mert ez egy annyira szép történet, hanem azért is, mert elindította a forradalmat, amely alapvető változásokat okozott a magyarság és Magyarország történetében. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hagyománya rendkívül gazdag, s több nagyon fontos hozadéka van. Talán legfontosabb eredménye az, hogy eltörölte a több évszázados feudális rendi világot, amelyben a politikai hatalmat a nemesség gyakorolta, és amelynek meghatározó része volt a jobbágyrendszer. A történtek valóságos rendszerváltást idéztek elő, hiszen a forradalom következtében megalkották a már említett új törvényeket, amelyek felgyorsították a polgári világ felé vezető fejlődés útját. Lehetővé tették a feudalizmusból a polgári világba való átmenetet, amelyben megosztották a hatalmat a nemzetbe bevont rétegek képviselőivel. A forradalom legalapvetőbb vívmányait még a Habsburg-hatalom sem törölte el, legfeljebb újraszabályozta azok alkalmazását, mint például a jobbágyfelszabadítás esetében. Nem állította vissza a rendi világot sem, bár a nagybirtokosságnak kedvezett a politika. 1867-ben a politikum ismét visszatér a ’48-as vívmányokhoz, hiszen Magyarország csak úgy volt hajlandó kiegyezni a Habsburg-hatalommal, ha elfogadják az ekkor meghozott törvényeket, többek között, az uniót Erdéllyel. Ezeknek a szellemében szabályozták újra Erdély és Magyarország, illetve Magyarország és a Habsburg-hatalom viszonyát, létrehozva a kettős monarchiát. – Eszerint ’48 szelleme mondhatni egyfajta örök igazságot rejtve magában végigkísérte a magyarságot egészen a napjainkig? – Véleményem szerint 1848–1849 egyfajta jelképpé vált a magyarság számára. Emlékezzünk vissza arra, hogy 1956-ban Bem tábornok szobrához vonult az ifjúság. Ezzel a nemzeti szabadságot és a függetlenségi eszmét tették meg kiemelt céljuknak az 1956-os forradalom hősei, amit a szocialista korszak politikája hosszú évtizedeken át szőnyeg alá sepert. Az 1989-es változások után is gyakran hivatkoztunk ’48 szellemiségére, arról nem is beszélve, hogy a március 15-i ünnepségeken, amikor fejet hajtunk az áldozatot vállalóknak, tanulságokat igyekezünk levonni a történtekből. Mert a történelemből lehet tanulni, és tanulságokat levonni. Ezeknek egyike nyilvánvalóan az összefogás és az együttműködés, hiszen ez tette lehetővé az 1848-as forradalom győzelmét. Mindez igazolja, hogy mennyire fontos az összefogás minden körülmények között, ha az jó célt szolgál. Ugyanakkor gyakran hivatkozunk például Széchenyinek arra a politikai elképzelésére, miszerint gazdaságilag és kulturálisan egyaránt meg kell erősíteni a társadalmat ahhoz, hogy politikai téren is érvényesíteni lehessen a nagy nemzeti célokat. De az is tanulság, hogy áldozatvállalás nélkül nem lehet szó történelmi jelentőségű tetteket végrehajtani. 1848–1849-ben aligha volt olyan magyar család, amely ne hozott volna áldozatot a szabadságért. Úgy vélem, hogy a nemzetnek – amelyről vita folyik, hogy valóságos vagy csupán elképzelt közösség – vannak nagyon aktív, élő korszakai, amilyen volt 1848–49, 1956 vagy 1989, amikor az egész közösség állt ki szabadságjogainak a kivívásáért. Gyakran szoktam hivatkozni a történeti tudat tisztán tartásának fontosságára, amely véleményem szerint a nemzeti tudat úgymond tartóoszlopát képezi. Ebben világosan kell látnunk az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés, az 1956-os magyar forradalom vagy az 1989-es történések helyét és jelentőségét. Jövőképünk kialakítása érdekében meg kell szólítani az ifjúságot, többek közt a történelmi múlt felidézésével is. Szabadság (Kolozsvár) 2015. július 28.Aki először nevezte nevén ’56-ot (1.)Hazugság, hogy az 1989-es magyar rendszerváltás azért nem volt nagy dolog, mert úgymond a nagyhatalmak akkor már megegyeztek volna a magyarok feje fölött arról, hogy megengedik a változást – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Pozsgay Imre politikus, akinek oroszlánrésze volt a Kádár-rendszer felbomlásában. – Egy recenzióban azt olvastam, hogy 1956-nak a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorában 1989-ben elhangzott, 180 fokos átértelmezése óriási társadalmi visszhangot váltott ki, és felért egy „médiapuccsal”. Tudniillik mindaddig az „ellenforradalom leverése, a szocializmus testvéri orosz segítséggel történő megmentése” az egész Kádár-rendszer legitimációs alapját képezte. Alap nélkül pedig bármilyen építmény köztudottan megrokkanhat. – Harminc évnél régebbi hatalmi pozíciójában megingott a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP), és a polgárháborús veszély ezzel elmúlt. Ez azért is fontos volt, mert ezzel a Szovjetuniót is teszteltük. Ugyanis aki kimondja, hogy 1956-ban Magyarországon nem ellenforradalom, hanem népfelkelés zajlott le, az leleplezi a szovjet beavatkozást, ezáltal nem lehet azt testvéri segítségnek nevezni. Attól kezdve világos, hogy ami Magyarországon 1956. november 4-én történt, az nagyhatalmi intervenció volt. Ezek voltak az én alapgondolataim, és ezekhez kapcsolódtak már attól a pillanattól kezdve a különböző események. Az egyik az volt, hogy szavaim szinte ujjongást váltottak ki. Gyűlések sokaságára hívtak, a megrémült és megrettent politikai vezetőség pedig rendkívüli központi bizottsági ülést hívott össze 1989. február 10–11-ére. Romsics Ignác történész írja a rendszerváltásról írott könyvében, hogy a központi bizottságot Pozsgay „elintézésére”, a Pozsgayval való leszámolásra hívták össze, de az végül Pozsgay győzelmével végződött. Mert ugyan mindenki ellenem szólalt fel és ellenem szavazott, adott pillanatban ketten, Kállai Gyula és Korom Mihály bizalmi szavazást kértek ellenem. Ettől viszont Grósz Károly pártfőtitkár megijedt, mert ha a központi bizottság ellenem szavaz, akkor az pártszakadással járt volna. No, ezt elkerülendő gyorsan szünetet rendelt el, közben szétküldte a shabeszeit a tagok között azzal az utasítással, hogy mégiscsak bizalmat kell szavazni Pozsgaynak. Így miután két nap alatt ötvenketten szólaltak fel ellenem, a szavazásnál már a 106 központi bizottsági tagból 104 mellettem szavazott, a két kezdeményező magára maradt. Ezen én akkor egy kicsit felbátorodtam, és még két dolgot javasoltam. Az egyik az volt, hogy szavazza meg a központi bizottság, hogy népfelkelés volt, a másik pedig, hogy ennek a szavazásnak következményeként az MSZMP álljon be a sorba, és fogadja el az ellenzék felhívását a tárgyalásokra. A mameluktestület ezt is megszavazta, mégpedig ellentmondás nélkül. Ez a bejelentés, meg a demokráciacsomag fordulatot hozott az egész akkori politikai helyzetben. – Említette, hogy a népfelkelés ügyét a Szovjetunióval szemben tesztelésnek is szánta, és csak pár katonai lap részéről történt haragos reakció, miszerint úgymond besározta ezzel a szovjet katonák emlékét... De maga a szovjet vezetés hallgatott. Mihail Gorbacsov elnököt, illetve Moszkvát tesztelték más alkalommal is? – Persze. Az egyik teszt a határnyitás bejelentése volt, a második pedig a fentebbi, ’56-tal kapcsolatos. Teszteltük őket később is, amikor az MSZMP, a Szovjet Kommunista Párt szövetségese felvállalta, hogy az addig tiltott ellenzékkel politikai tárgyalásokba kezd. Márciusban megalakult az Ellenzéki Kerekasztal, és már abban a hónapban jöttek a kezdeményezések. Eleinte az MSZMP taktikázott, hogy egyenként akár mindenkivel tárgyal, de a közös Ellenzéki Kerekasztallal már nem. De nemsokára beadta a derekát, már nem volt ereje ellentmondani. És a Szovjetunió tudomásul vette, hogy az egyik legfontosabb szövetségese átállt egy másik vonalra. Ez azért is érdekes, mert az én spekulációmban benne volt, hogy ahhoz már nincs lehetősége a Szovjetuniónak, hogy itt beavatkozzék. Gorbacsovot igencsak lekötötte a saját baja: a reformjaival megbolygatta és kiforgatta a sarkaiból a több mint hetven éve működő szovjet rendszert. Így aztán nem is tudott volna katonai kalandot kockáztatni. Grósz viszont itthon, igencsak megijedve a következményektől, megpróbálta visszafordítani ezt a folyamatot. Elkezdte a katonákat szervezgetni, a vezérkar tisztjeit behívta magához. Amikor ez a tudomásomra jutott, berohantam hozzá, és közöltem vele: tudok róla, hogy némi kalandon jár az eszed, de vedd tudomásul, hogy Magyarország nem Dél-Amerika, ahol katonai puccsokkal intézik el a politikai ügyeket. Azt is mondtam, és itt egy kicsit blöfföltem: „te nem ismered a magyar katonát. Ha tűzparancsot adsz neki, hogy lőjön a népre, akkor ő előbb agyonlövi a parancsnokait, és utána hazamegy az édesanyjához”. Ez persze jókora túlzás volt, de a lényeg az, hogy közöltem vele, tudunk a kalandos elképzeléseiről, és álljon le. Miután ez így nyilvánosságra került, ő már nem is merte folytatni tovább. Ilyen kis buktatók és ilyen ellenállási pontok voltak ebben az egész folyamatban. Hozzá kell tennem, az egyik politikai partnerünk – hogy szépen fejezzem ki magam – ma is azt híreszteli, illetve tavaly ősszel, a rendszerváltás 25. évfordulóján jelentette ki, hogy nem volt ez az egész valami nagy dolog, hiszen a nagyhatalmak a fejünk felett megegyeztek, és megengedték, hogy a változás bekövetkezzék. Ez viszont hazugság. A nagyhatalmak közül a legérintettebb, a Szovjetunió a perifériáról kezdett bomlani. Megmozdult a Baltikum, megmozdult a Kaukázus, Gorbacsov pedig kezdetben engedett a hatalomvédő reflexeknek. Kazahsztánban, Alma-Atában tűzparancsot adtak ki, Litvániában, Vilniusban is belelőttek a függetlenséget követelő tömegbe. De ezzel már semmit sem tudtak megállítani. Lengyelország, Magyarország, Csehszlovákia is bomlástermék volt már akkor, és le is váltak a Szovjetunióról, mielőtt még a nagyhatalmi egyezségek megszülettek volna. – Mi volt az oka, hogy annak idején a szovjet elnökkel, pártfőtitkárral nem találkozott személyesen, II. János Pál pápával viszont igen? – Gorbacsovval annak előtte személyesen nem találkoztam, 1989-ben sem. Csak a hetvenedik születésnapján, az Adrián, a tiszteletére rendezett összejövetelen. Később tudtam meg, hogy Vlagyimir Krjucskov, a KGB főnöke Gorbacsovnak készített feljegyzésében – familiáris, oroszos megszólítással – azt írta: „tisztelt Mihail Szergejevics, óva intem attól, hogy Pozsgay Imrével találkozzék. Az Ön tisztelő híve, Krjucskov tábornok”. Amikor erről tudomást szereztem, elkezdtem spekulálni, mi a csudát jelenthet. Hiszen sem én, sem Magyarország úgysem tudtuk volna megdönteni Moszkvát, ilyen veszedelmet mi nem jelenthettünk. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg a példánktól féltették Gorbacsovot. Mert akkorra Magyarország és Lengyelország sokkal radikálisabb volt, mint a gorbacsovi reformok, és Krjucskov valószínűleg ettől a példától akarta távol tartani. A későbbi, meghiúsult puccsal a KGB-főnök be is bizonyította, hogy ő ebből a nézőpontból spekulált. 1989 márciusában részt vettem az Olasz Kommunista Párt kongresszusán, Giorgio Napolitano, a nemrégiben lemondott köztársasági elnök fogadott. Akkor kaptam egy üzenetet, hogy II. János Pál pápa szívesen találkozna velem, ami március 25-én meg is történt. Katolikus vagyok, tudom, hogy ez Gyümölcsoltó Boldogasszony napja, de akkor korán jött a húsvét, mert ez egyszersmind a nagyhét első napja volt. Tehát 1989. március 25-én számomra nagyon érdekes, tartalmas és örökre emlékezetes beszélgetésünk volt. Azzal indítottam: Szentatyám, én az Olasz Kommunista Párt kongresszusáról jöttem Önhöz. Azt mondja, tudja. Ezzel a kiindulóponttal végülis nagyon előnyös protokollt kaptam, 25 percet a vele való beszélgetésre. A tolmács egy jezsuita páter volt, aki a Vatikáni Rádió magyar adásainak a vezetője, én pedig Bethlen János riporterrel mentem be, aki tökéletesen beszél olaszul. Ebben a körben tárgyaltunk. A huszonöt perc már lejárt, amikor arra gondoltam, lehet, hogy felségsértés lesz belőle, de akkor is kimondom: örülök, hogy egy magyar hazafi egy lengyel hazafival találkozhat. Ettől ő úgy felvillanyozódott, hogy még negyedóráig a magyar kapcsolatairól beszélt. Így tudtam meg, hogy ő volt a lelki gondozója a kabai cukorgyárat építő lengyel vendégmunkásoknak. Erre kissé elszemtelenedve megkérdeztem, tudja-e, hogy a legfontosabb lengyel zarándokhelyet, Częstochowát magyar pálosok alapították? Persze, hogy tudta. És akkor felsorolta a szentek közül a magyarokat. Hát ez volt a beszélgetés lényege. Folytatjuk Pozsgay Imre Rendszerváltó magyar politikus, egyetemi tanár, a filozófiai tudományok doktora, a Debreceni Egyetem és a Károli Gáspár Református Egyetem emeritus professzora. 1933. november 26-án született Kónyon. A Kádár-korszak egyik jelentős politikusa volt. 1976 és 1982 között művelődési miniszter 1982 és 1988 között a Hazafias Népfront Országos Tanácsának a főtitkára, 1988 és 1990 között, a Grósz Károly, majd a Németh Miklós vezette kormányban államminiszter. Népi, nemzeti és demokratikus baloldali elkötelezettségének, kiváló helyzetfelismerésének és fejlett politikusi-taktikai érzékének köszönhetően döntő szerepe volt abban, hogy az állampártban a reformkommunisták fokozatosan átvehették kezdeményezést, majd az irányítást, ezáltal a magyar rendszerváltás békés körülmények között, megegyezéses alapon, közjogilag rendezetten zajlott le. A rendszerváltó folyamat jelentősebb mozzanatai 1981. Megjelenik a Beszélő című szamizdat (magánkiadású) ellenzéki lap. A nyolcvanas évek során tucatnyi társa követi, az állampárti információs monopollal szemben megteremtve a „második nyilvánosságot”. 1983. A Magyar Tudományos Akadémia, főként ökológiai megfontolásokból, a magyar–szlovák együttműködéssel tervezett Bős-nagymarosi vízi erőmű és vízlépcső felépítése ellen foglal állást. Megalakul a Duna Kör, felgyorsulnak a természetvédők akciói a hivatalos politika projektjeivel szemben. 1984. Legálisan is megkezdi tevékenységét a Soros Alapítvány. 1984. Monori találkozó. A formálódó ellenzék népnemzeti és urbánus-liberális csoportjai közös állásfoglalása a válság okairól és a rendszerreform szükségességéről. 1985. Parlamenti választások. Kettős jelölések, független (ellenzéki) jelöltek is szereznek mandátumot, több helyen még a Kádár-rendszer prominenseit is maguk mögé utasítják. 1986. „Körök kora”. Klubok, egyesületek, kiscsoportok tömegeiben társadalmi párbeszéd indul be az általános és helyi gondok-problémák feltérképezésére és megvitatására. 1986. A Magyar Írószövetség tisztújító közgyűlésén kiszavazzák a pártközpont jelöltjeit. Az írótársadalom megosztására tett kísérlet – párthű ellenszervezet megalakítása – kudarccal végződik. 1988. május 21–22. Az országos pártértekezlet az elaggott és önmagával is meghasonlott Kádár János után Grósz Károlyt választja főtitkárrá. Kádár névlegesen pártelnök lesz, hatalmi jogosítványok nélkül, de a nevével jelzett történelmi korszak ezzel lezárult. 1987. A pártfőtitkár-helyettessé kinevezett Lázár Györgyöt a korlátozott reformokra hajló Grósz Károly követi a miniszterelnöki székben. 1987. szeptember 27. A 180 fő részvételével tartott lakitelki találkozón először hangzott el a többpártrendszer követelése. A magyarság esélyei címen tartott találkozó felett, Pozsgay Imre főtitkár személyes részvételével, a Hazafias Népfront tartott védőernyőt. Ugyancsak a Hazafias Népfront lapja, a Magyar Nemzet közölte 1987. november 14-én, egy egész oldalas Pozsgay-interjúban „elrejtve” a találkozó nyilatkozatát. 1988. június 27. Budapesten több tízezer ember tüntetett a romániai falurombolások, a Ceauşescu-rendszer elnyomó politikája ellen. 1988. szeptember 27. Megalakult a Magyar Demokrata Fórum, amely ekkor még független társadalmi szervezetként határozta meg magát. 1988. október 2. Megalakul a Fiatal Demokraták Szövetsége, a Fidesz. 1988. november 13. A korábbi Szabad Kezdeményezések Hálózata felveszi a Szabaddemokrata Szövetség (SZDSZ) nevet. 1988. november 26. Grósz Károlyt Németh Miklós követi a miniszterelnöki székben. 1988. november 27. A felmentett kormányfő, de továbbra is pártfőtitkár Grósz Károly egy pártaktíva-nagygyűlésen ellenforradalom és fehérterror veszélyével riogat. 1989. január 28. A pártfőtitkár távollétében Pozsgay Imre népfelkelésnek nevezi a mindaddig ellenforradalomként aposztrofált 1956-os forradalmat. Krajnik-Nagy Károly Krónika (Kolozsvár) 2015. július 31.Több évtizedes elzártság után előkerült erdélyi magyar portrékEgy műalkotás kettős történetiséggel rendelkezik. Az egyik vetülete az alkotás mozzanatának felel meg, visszavezethető az alkotóművész személyére, az alkotás idejére és helyszínére. Ugyanakkor a műalkotás beilleszkedik a jelenbe, részévé válik a jelenkor tudatának. A köztes idősíkot pedig, amely az alkotás mozzanatát összeköti a folyamatosan előrehaladó jelennel, megannyi múlttá vált történeti jelen alkotja, s azok állandó gördülésük során rajta hagyják nyomaikat a műalkotáson. Minderről Cesare Brandi értekezik Theory of Restoration című, 2005-ben megjelent könyvében. Mi történt azokkal a portrégyűjteményekkel, amelyek egykor erdélyi kastélyok falait díszítették, az erdélyi nemesi családok ősgalériáiként? Mi történt azokkal a portrékkal vagy portrégyűjteményekkel, amelyek egyházak, kollégiumok, kaszinók és különböző egyesületek tulajdonát képezték? Mi történt azokkal a portrékkal, amelyek magán vagy hivatali megrendelésekre készültek? Hol lelhetőek fel ma ezek Erdélyben, és milyen állapotban lehetnek? A megannyi múlttá vált történeti jelen hogyan alakította a portrégyűjtemények sorsát? Miként mentettek meg, vagy éppen pusztították el műalkotásokat a 20. század „felfordulásaiban”? Az 1940-es évek második felének körülményeit tekintetbe véve a válasz világosan körvonalazható: a második világháborúról, frontátvonulásról és a szovjet megszállásról beszélünk. Köztudott, hogy az erdélyi kastélyok gyűjteményei (családi levéltárak, könyvtárak, ősgalériák) számára a második világháború vége a pusztítás, az eltulajdonítás vagy a széthordás időszaka volt, s ebben döntő szerepük volt a katonáknak, a falusiaknak és a mozgalmároknak egyaránt. Ezért beszélhetünk nem kevés esetben az említett gyűjtemények mentéséről, így képmentésről is. 1945-ben, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) megbízásából felmérték az erdélyi kastélyok menthető értékeit, számos ősgalériát így sikerült az EME gondozásába helyezni. Esetenként mégis visszafordíthatatlan volt egy-egy portré sorsa. Teleki Mihály például egy gernyeszegi ház konyhájában találta meg nagyapjának Vastagh György által festett portréját, aminek már csak a fele volt meg, az is az asztalra szegezve viaszosvászon gyanánt. (Bővebben lásd: Marosi Ildikó: Örökbe hagyott beszélgetés gróf Teleki Mihállyal. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2004.) Az EME államosítása után (az 1948-as rendelet értelmében) az egyesület oklevél-, irat- és képtári gyűjteménye a Román Tudományos Akadémia birtokába került, pontosabban az Akadémiai Levéltárat nevezték meg az EME Levéltárának az utódintézményeként. Az EME megszűntetését tárgyaló 1950. február 12-i ülésen az intézőbizottság egybegyűlt tagjai, Gaál Gábor, Jakó Zsigmond, Szabédi László és Török Zoltán kénytelenek voltak belátni, hogy az „EME tulajdonát képező javak kezelését illetően” a jogosultságuk megszűnt. [Jegyzőkönyv az Erdélyi Múzeum-Egyesület önkényes megszüntetéséről (1950). Erdélyi Múzeum LIII. (1991) 1–4. sz. 183.] Az Akadémiai Levéltárból 1971-ben helyezték át a képtári gyűjteményt a Bánffy-palotában működő Kolozsvári Művészeti Múzeum tulajdonába, a máshonnan is elkobzott javakkal egyetemben. A beérkező anyag egy részét a Történeti Múzeumba begyűjtöttek közül utalták át. 1974-ben Kovács András művészettörténész még láthatta a négyszázegynéhány darabból álló képanyagot. Jakó Zsigmond történész kezdeményezésére néhány művészettörténet szakos magyar egyetemi hallgató segítségével leltárt készítettek róla, azután évtizedekig homály borította a festményeket. A portrék javarészét az úgynevezett Dokumentációs gyűjteményben helyezték el, eredetük miatt nem voltak kiállíthatók, és csak különleges engedéllyel lehetett hozzájuk férni. Valójában ez az állag a régi (főként 18–19. századi) erdélyi képanyagot tartalmazza, a festmények jórészt az egykori erdélyi kastélyokból és udvarházakból származnak. A következőkben a Kolozsvári Casino portréinak sorsát ismertetjük tömören. Az erdélyi nemes családok képviselői 1833-ban alapították meg a Kolozsvári Casinót 19. századi angol klubok mintájára. Az első világháború végétől a második világháború végéig a Kolozsvári Casino több alkalommal a különböző hadseregek – román, magyar, szovjet – parancsnokságainak volt a székhelye. Míg az első kettő idejéből a székház (Deák Ferenc / Eroilor utca, 16. szám) berendezésének megkárosításáról nincs tudomásunk, a szovjet jelenlét és a kommunista hatalomátvétel végzetes volt a kaszinó berendezésére. Az 1946-os évvel kezdődően előbb felfüggesztették, majd megszüntették a Kolozsvári Casino választmányának a hatáskörét. A képek szovjet katonák által véghezvitt rongálását és a papírnemű eltüzelését a Kolozsvári Casino képanyagának és megmaradt könyvtárának az EME levéltárába való menekítése követte, az utóbbi államosítása azután végleg megpecsételte a kaszinó megmaradt javainak a sorsát. Ma már nem tudjuk megállapítani, hogy valójában hány festmény díszítette a kaszinó falát annak virágkorában, de akár 1940 és 1944 között. Ma csak arról van tudomásunk, hogy Wass Ernő, az EME titkára 1947-ben eredetileg tíz képet vett át megőrzésre a Kolozsvári Casino képviselőjétől. Az EME egykori képgyűjteményének rekonstruálása során Murádin Jenő művészettörténész a kaszinó tíz festményéről tesz említést. (Murádin Jenő: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület képtára = Az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteményei. Szerk. Sipos Gábor. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2009. 315.) A hosszú ideig elveszettnek hitt kaszinói képek az 1947-es jegyzék sorrendjében a következő személyeket ábrázolják: báró Bánffy Dániel (1812–1888), gróf Kendeffy Ádám (1795–1834), báró Wesselényi Miklós (1795–1850), báró Wesselényi Ferenc (1807–1885), gróf Mikó Imre (1805–1870), báró Kemény Domokos (1807–1885), gróf Lázár Miklós (1819–1889), gróf Széchényi István (1791–1860), Bölöni Farkas Sándor (1795–1842). Az említett portrék – Széchenyi kivételével – kaszinótagokat, pontosabban alapító tagokat ábrázolnak. A rendeltetésük feltehetőleg az volt, hogy emléket állítsanak a kaszinó „alapító atyáinak”. A Széchenyi-portré arról a rendkívüli megbecsülésről tanúskodik, amely „a nemes grófot” övezte a kaszinó tagjai részéről. Ők egyrészt tudatában voltak annak, hogy Kendeffy Ádám, Béldi Ferenc, Bethlen János, Bethlen Ádám, Mikes János, Bethlen Pál és Bölöni Farkas Sándor révén valójában Széchenyinek és Wesselényinek köszönhetik a Kolozsvári Casino létrejöttét, ugyanis ők ketten Angliában jártukban ismerték meg azt a társas életi intézményt, amelyet ott klubnak neveztek az odajáró nemesek, és amelyet legelőször Széchenyi honosított meg Magyarországon, nevezetesen Pesten 1827-ben (Pesti Casino). Hat évvel később pedig valószínű az ő ösztönzésére alakult meg a pesti intézmény hasonmása Erdélyben. Az sem zárható ki, hogy a Habsburg-ellenes dac a Széchenyi-portré által emlékezett az első felelős magyar kormány egykori közlekedésügyi miniszterére és ekként a 1848-as forradalomra. Évenkénti munkáinak felsorolásában, Barabás Miklós (1810–1898) a kaszinó megrendelésére festett portrét is feljegyezte, ebben az 1742. tétel: „Gróf Széchenyi István nagy o. [olaj] térdkép a Kolozsvári Casinónak”. (Márkosfalvi Barabás Miklós önéletrajza. Jegyz., bevezető Bíró Béla. Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1944. 274.) Ez nyilván nem az első portré, amit Barabás Széchenyi Istvánról festett. A magyar hivatalos portréfestészet fő tárgyát már az 1830-as években a reformkori politikai elit jelentette. Tiszteletük jeléül, politikai állásfoglalásuk kifejezésére a vármegyeházák vagy éppen kaszinók portrékat rendeltek olyan közéleti személyiségekről, akiknek munkásságát példaértékűnek tartották, s így az Erdélyben is közméltóságként tisztelt grófról. Bihar vármegye rendjei például, már 1836-ban elhatározták, hogy megrendelik Széchenyi portréját a megyeház közgyűlési terme számára. Széchenyi 1836. május 7-én kelt levelében elfogadta a felkérését modellülésre, és a pályája kezdetén álló fiatal Barabást ajánlotta a megbízásra. Barabás 1835 novemberében Pestre érkezésekor a Nemzeti Casino (korábban Pesti Casino) által látta megvalósíthatónak pesti megrendelői körének kialakítását. A művészetekért rajongó, költő és politikus Szemere Miklós (1804–1881) ajánlólevele révén sikerült kapcsolatba lépnie Tasner Antallal (1808–1861), Széchenyi titkárával, aki bemutatta őt principálisának: „Tasner Antal gróf Széchenyi Istvánt vezette hozzám. A gróf ekkortájt házasodott meg s később, mikor egy nagyobb ebédet adott, a hol az aristocratia több tagja hivatalos volt, engem is meghívott s többeknek bemutatott. Így aztán egyszerre ismeretségre tettem szert az aristocratia körében…”. (Barabás: i. m. 137–138.) Az 1835-ös évről 1836-ra fordulóan egyre több megbízásnak örvendhetett. Tulajdonképpen ekkor döntötte el, hogy letelepedik Pesten. Barabás tehát elsősorban Széchenyi pártfogásának köszönhette a budapesti arisztokrata körökbe való bevezetését. Széchenyi azáltal, hogy a 19. század egyik legtöbb megrendeléssel megbízott magyar portréfestőjének egyedülállóan népszerű pályafutásához maga is hozzájárult kapcsolatszerzéssel, a hivatalos portréfestészetben új fejezetet nyitott: a hazai művészek felkarolását és – egyetemesebb értelemben – a nemzeti festészet megteremtését szorgalmazta. (Szvoboda Dománszky Gabriella: A közélet szereplője = Barabás Miklós 1810–1898, Előadások a művész halálának 100. évfordulójára szervezett konferencián (Sepsirákos 1998. június 21.). Szerk. Jánó Mihály. Charta, Sepsiszentgyörgy, 2001. 122.) A kutatói munka mellett célba vettük a portrék restauráltatását és közönség elé tárását is. A Széchenyi István, Wesselényi Miklós és Bánffy Dániel portréinak többnyire felületi szennyeződései és karcolásai enyhébb sérüléseknek számítanak a többi portré lerongyolt állapotához képest. A kegyetlenül áthasított vásznak komoly és sürgős restaurátori beavatkozásra szorulnak. Arra törekszünk, hogy 2016-ban megvalósítsuk a közel három éves kutatói munka, a tömérdek megpróbáltatást kiállt felmérés régóta dédelgetett álmainak egyikét, A Kolozsvári Casino portréi című kiállítás megrendezését. Pásztor Csenge Bíborka Művelődés (Kolozsvár) 2017. március 15.„Haladéktalanul hívják össze Erdély országgyűlését…”Ez a követelés 1848 tavaszán a pesti 12 pont nyomán sokfelé elhangzott, de sehol sem olyan sürgetően, mint Kolozsvárt és Székelyudvarhelyen. Erdély fő- városában azért, mert az itt összegyűlt politikusok ettől a fórumtól várták az országos problémák megoldását, a székely anyavárosban pedig elsősorban azt remélték az illetékesek, hogy ezáltal békés mederbe terelhető a szék területén már-már veszélyessé váló népforradalom. Nem volt véletlen, hogy Kolozsvárt a március 21-i nagy tüntetésen, amelyet a kortársak e város március tizenötödiké- jének neveztek, a főszónok, Méhes Sámuel, a Református Kollégium tanára, az Erdélyi Híradó főszerkesztője azt hangsúlyozta, hogy a küszöbön álló változások békés, törvényes jellegét csak a haladéktalanul összeülő országgyűlés biztosíthatja. Ilyen értelmű határozatot nyújtottak át Teleki József főkormányzónak, aki ennek érdekében nem késlekedett kérni a királytól: hirdessen Erdélyben országgyűlést. De a bécsi válasz késett, ezért egyre nagyobb nyomás nehezedett a kormányzóra, hogy – akár a királyi döntés nélkül – önhatalmúlag lépjen fel s kezdeményezze a rendek összehívását. Ilyen céllal határozta el Udvarhelyszék közgyűlése is küldöttség indítását Kolozsvárra a Kormányszékhez, s annak elnökéhez. (Erről a kérdésről tanulmányt közöltem a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Lustra című folyóiratában 2005-ben, egyes adatait itt is felhasználom.) A több mint harminc tagú bizottságot Pálffy János, a szék legjelesebb politikusa, az előbbi országgyűlések udvarhelyszéki képviselője (követe – ahogy akkor nevezték), a magyar népképviseleti országgyűlés későbbi alelnöke vezette, akit olyan tekintélyes személyiségek kísértek el, mint Keller János, Mikes Benedek, Gálffy Mihály és mások. Amikor a 16 szekérből álló karaván a Feleki-tetőre április 8-án megérkezett, ott már nagyszámú – főleg fiatalokból álló – kolozsvári csoport köszöntötte a székelyeket. A Jelen című lap szerint, amikor a két csoport találkozott, „lobogóikat öszveértették, kölcsönösen idvezelték egymást s baráti jobbot szorítának.” Ez a barátkozás előrevetítette a további együttműködés lehetőségét és hangulatát is. A Biasini, Pávics és a Csillag fogadókban megszálló küldötteket már aznap sorra köszöntötték, és tá- mogatásukról biztosították a kolozsváriak. Aztán ifj. Bethlen János lakásán nyílt tanácskozáson Pálffy János és Keller János tájékoztatta a jelenlevőket és a sajtó képviselőit az udvarhelyszéki eseményekről. Ott olyan népgyűlésekre s összejövetelekre került sor, amelyeken nem kevesebbet javasoltak egyes szónokok, mint azt, hogy el kell foglalni a bányákat, sóaknákat, mert azok a nemzet tulajdonai, s ne engedjék, hogy azok jövedelmét, „Bécsbe csempésszék” s az adókat az eddigi szokás szerint használják fel. Az már a közigazgatás rendjét veszélyeztette, hogy az egyik szónok a nép által királybíróvá választatta magát. Pálffyék azt sem feledték el felvetni, hogy ők nemcsak Udvarhelyszék ügyében jöttek Kolozsvárra, hanem „az egész ország” érdekeit szem előtt tartják, de igyekeztek nyomatékosan kifejezni azt is, hogy a székelység múltja és jelene „külön figyelmet érdemel”. Ezzel összefüggésben szemrehányások hangzottak el a Kormányszéket és a kormányzó magatartását illetően. Szerintük a kormányzónak az új helyzetben már cselekednie kellett volna azért is, hogy az általa vezetett intézményt, a Kormányszéket kiszabadítsa Bécsnek alávetett helyzetéből, mert addig az erdélyi Kormányszék „csak kiadóhivatala volt a (bécsi) kancellária parancsainak.” Tennie kellett volna ezt azért is, mert Bécsben a bürokrácia megbukott ugyan, de nem szűnt meg parancsot küldeni Erdélybe. A bírálat nem kis vitát váltott ki, mert több kolozsvári politikus védelmébe vette Teleki Józsefet. Amint az Erdélyi Híradó beszámolt róla, idős és ifjú Bethlen János, valamint többen má- sok sem helyeselték a kormányzó késlekedését, de nem feledkeztek meg korábbi érdemeiről, s visszautasították azt a bírálatot is, hogy az erdélyi Kormányszék – ahogy mondták: a kormányzó hivatal –, csak közve títője lett volna a bécsi kancellária parancsainak. Szerintük a Kormányszék sohasem vált a bécsi bürokrácia vak eszközévé. A vita végül is békésen ért véget. Az udvarhelyiek árnyalták bírálatuk élét: ők sem vonják kétségbe a kormányzó addigi érdemeit, de nyomban hozzátették, ha az alkalommal nem cselekszik, s kérésük teljesítésével nem nyugtatja meg a háborgó kedélyeket, el fogja veszíteni tekintélyét. De ehhez nyomban hozzáfűzte Pálffy János, hogy ők (az udvarhelyszékiek) nem állnak el a követelésüktől, s kijelentette: „Most harmincan jöttünk országgyűlésért, de ha nem kapunk, eljövünk mi 30 ezren is” (Erdélyi Híradó. 1848. április. 11.). Amint rövidesen kiderült, ennek már nem kellett bekövetkeznie. Kolozsvár lakossága erőteljesen felkarolta a székelyek kérését, ennek többször jelét adta tömegtüntetések által is. Egyik ilyen megmozdulásra már április 8-án este sor került a Farkas utcában, ahol főleg az ifjúság volt tevékeny, s elhatározták, hogy a következő napon, amikor a kormányzó fogadja az udvarhelyi küldöttséget, ha szükségesnek mutatkozik, kolozsváriak is csatlakoznak ahhoz. A Farkas utcából a tüntetők fáklyákkal és nemzeti zászlókkal a Főtérre, onnan a Biasini szállóhoz vonultak, ott ilyen kiáltások hangzottak el: „Éljen a székely nemzet, unió és országgyűlés!” Gyulai Pál fiatal, de már ismert író beszédet mondott, azt hangsúlyozva, hogy Magyarország kivívta szabadságát, s Európa több országában a nép engedményeket kapott, miközben Erdély még hallgat, pedig már itt is cselekedni kellene, amire a székely küldöttség is buzdít. Gyulai Pál után a tömeg Pálffy Jánost és az udvarhelyiekhez csatlakozott Berzenczey László marosszéki politikust kérte fel beszéd tartá- sára. Pálffy örömének adott kifejezést amiatt, hogy a kolozsvári ifjúság lelkesedik a szabadságért, és bízott abban, hogy rövidesen kihirdetik az országgyűlést, amely meg fogja oldani a székelyek problémáit is. Berzenczey is országgyűlést követelt, hogy elkerülhető legyen az erőszakos fellépés. A tüntetés késő este ért véget. Kolozsvár támogatása nem merült ki a tüntetésekben és szónoklatokban, ugyanis a politikusok közvetlenül a kormányzóhoz fordultak a közös ügy érdekében. Április kilencedikén reggel idős Bethlen János és Zeyk József felkereste Teleki kormányzót, ismertették vele a székelyföldi forradalmi mozgalmakat, s arra kérték, hogy vegye fontolóra a küldöttség kérésének teljesítését. Ezt követően fogadta Teleki József az udvarhelyi küldöttséget, meghallgatta kérését, de még nem mondott igent annak teljesítésére. Ezért a tüntetések folytatódtak a következő napon is. Tizedikén már a reggeli órákban a Kormányszék udvarán gyűlt össze a tömeg, s követelte az országgyűlés napjának kitűzését. Nemsokára megjelent báró Kemény Ferenc, az előző országgyűlés elnöke, valamint Degenfeld Ottó és Szabó Lajos kormányszéki tanácsosok, akik a következőket adták hírül: a Kormányszék „megbízta kormányzó ő nagyméltóságát, hogy törvényadta jogánál fogva folyó május 29-re országgyűlést hirdessen”. Világos tehát: az említettek 10-én nyilvánosságra hozták az országgyűlés kezdetének időpontját, ezt a kormányzó 11-én hivatalosan kihirdette. Tette ezt annak ellenére, hogy Bécsből az akkor megérkezett leirat nem határozott meg időpontot az országgyűlés elkezdésére, csak azt ígérte, hogy az uralkodó „az országgyűlést még ezen esztendő lefolyása alatt összehívni szándékozik.” Ezt azonban nem vette tekintetbe Teleki kormányzó, aki az országgyűlés meghirdetésével kétségtelenül bátor és történelmi jelentőségű lépést tett meg. Nem fér kétség ahhoz, hogy a Kormányszék és a kormányzó döntésének megszületéséhez hozzájárult az általános közhangulat, amihez a döntő lökést mégis az udvarhelyszéki küldöttség megjelenése adta meg. Kellett ehhez Kolozsvár kiállása is. Udvarhelyszék és Kolozsvár közös fellépése példás és sikeres volt. Ezért az udvarhelyszékieknek nem kellett üres kézzel hazamenni- ük. Azért sem, mert 11-én este átvehették a kormányzótól azt a lepecsételt iratot, amely Udvarhelyszék meghívását tartalmazta a május 29-én Kolozsvárt megnyitandó erdélyi országgyűlésre. Ez bizonyosan nem kis elégtételt és örömet jelentett a kifejtett küzdelemért. Köztudott, hogy a kitűzött napon, 1848. május 29-én megnyílt az utolsó erdélyi rendi országgyűlés, amelyet július 18-án zártak be. Ezalatt 11 törvénycikket szavaztak meg a követek. Ezek kimondták a régi rendi jogok megszűntét, amit beiktattak az uniótörvénybe, ezzel eltörölték a nemesség privilégiumait, s meghirdették a közös teherviselést, a törvény előtti egyenlő- séget, sajtószabadságot, röviden szólva, megteremtették a polgári rendszer jogi kereteit. Mindezek alapvető változásokat eredményeztek Erdély politikai s társadalmi helyzetében. Egyed Ákos Szabadság (Kolozsvár) 2017. március 15.Erdélyi grófok, bárók a politikában és a harctérenSikerek és tragédiák Március 10-én érdekes, színes előadás hangzott el az erdélyi arisztokráciának az 1848–49-es forradalom előkészítésében és a szabadságharcban vállalt szerepéről, továbbá pályájuk alakulásáról 1849 után. Kálmán Attila történész 26 arisztokrata arcképét mutatta be. Bár különböző politikai nézeteket vallottak – az ókonzervatívtól a konzervatívon, a mérsékelt liberálison át a vadliberálisig –, a reformok szükségességével valamennyien egyetértettek, csakhogy a konzervatívok a birodalom keretén belül, forradalmi megmozdulás nélkül képzelték el a változásokat. Sokuk számára a forradalom személyes tragédiát jelentett, mivel különböző nézetű családtagok álltak szemben egymással. Voltak közöttük politikusok, akik a reformok előkészítésében vállaltak szerepet, és az erdélyi országgyűlés megszűnése után Budapestre távoztak, ahol hangjukat kevésbé hallatták. 1848 közepétől az arisztokrata tisztek, katonák kerültek előtérbe, akik részt vettek a szabadságharc küzdelmeiben, egyesek hadvezérként, mások egyszerű honvédként. Sorsuk a forradalom leverése után a fogság, a vagyonelkobzás, a rangvesztésre ítélés, a külföldre menekülés volt. Akiknek sikerült kivárniuk, amnesztiában részesültek, és újra politikai, közigazgatási szerepet vállalhattak. Gróf Mikes Kelemen, aki a Kossuth önkéntes csapat szervezője, majd a Mátyás huszárezred parancsnoka, később dandárparancsnok volt Bem seregében, 1849. január 21-én hősi halált halt Nagyszeben ostrománál. Gr. Esterházy Kálmán, aki szintén a Mátyás huszárezredben volt őrmester, majd hadnagy, Nagyszeben ostrománál a fél karját veszítette el. A kiegyezés után viszont országgyűlési képviselő, a felsőház tagja, Kolozs megye főispánja lett. A politikában De térjünk vissza a politikusokra. Id. gróf Bethlen János az előadó szerint a reformkor legfontosabb és legérdekesebb alakja volt, aki Erdély egyesülését a Habsburg-birodalom keretén belül, forradalom nélkül, az uralkodó engedélyével látta megvalósíthatónak. A forradalom kitörésének hírére a liberális és konzervatív arisztokraták közös programot dolgoztak ki Kolozsváron, amelynek az országgyűlés összehívása, az unió, az alkotmányos monarchia, közteherviselés, törvény előtti egyenlőség, sajtószabadság voltak a legfontosabb pontjai. Báró Jósika Samut az 1846-os kolozsvári országgyűlésen választották Erdély udvari kancellárjává. A forradalom kitörése, Erdély Magyarországgal való egyesítése után lemondott kancellári tisztségéről és visszavonult. A Bach-korszak idején országgyűlési képviselőként bátran felszólalt az uralkodó rendszer tévedései ellen, majd tudományos tevékenységének szentelte idejét. Nagy érdeme, hogy a Mikó Imre iránti barátságból testvérével, br. Jósika Lajossal együtt jelentős anyagi támogatást nyújtott az alakuló Erdélyi Múzeumnak. Báró Wesselényi Miklósnak, akit a reformkor jelentős személyiségének ismerünk, érdekes szerepe volt a forradalomban. Saját birtokán a jobbágyfelszabadítást már korábban megvalósította, eltörölte a dézsmát és a robotot, és a földesúri önkényeskedés ellen foglalt állást, de nem értett egyet a parasztság által indított küzdelemmel. Gróf Teleki József egyik alapító tagja a Magyar Tudományos Akadémiának, ami a Teleki család közadományából indult. A mérsékelt konzervatív nézeteket valló gróf 1844-től Erdély kormányzója volt. 1848-ban összehívta az országgyűlést, ahol nem akadályozta a liberális ellenzék működését, engedélyezte az erdélyi románoknak a balázsfalvi gyűlés összehívását, ahol kimondták az unióval való szembefordulást. A forradalom után visszatért tudományos munkájához. Báró Kemény Dénes, aki a 1848-as pesti országgyűlésen Alsó-Fehér vármegye képviselője volt, kiállt az unió mellett, szerepet vállalt a Batthyány-kormányban, majd az Országos Honvédelmi Bizottmányban. Gróf Teleki Domokos, aki Küküllő vármegye képviselőjeként vett részt a pesti országgyűlésben, mérsékelten liberális politikusként fontosnak tartotta a román–magyar viszony rendezését, és szerepet vállalt a székely katonaság megnyugtatásában a határőrség megtartása kapcsán. Hamar kivonult a politikai életből, és gernyeszegi kastélyában történelmi tanulmányainak szentelte életét, tagja volt a tudományos akadémiának. Gróf Mikó Imre, 1848-ban Erdély helyettes kormányzója, elvállalta az agyagfalvi országgyűlés elnöki tisztségét, hogy meggátolja a fölösleges vérontást. 1848-ben Bécsbe utazott, ahol házi őrizetbe vették, és 1849-ben szabadult. Későbbi szerepe Erdély kulturális életében, az Erdélyi Múzeum megalapításában közismert. Gróf Teleki László báró Jósika Miklóssal együtt Kossuth híve volt. Teleki László, aki a Védegylet és a Nemzeti Kör elnöki tisztségét töltötte be, Kossuth követeként járt Bécsben és Párizsban, ahol megbízatását nem ismerték el. 1849-ben Magyarországot föderatív államként képzelte el, ennek érdekében Bălcescuval tárgyalt, aktív szerepet vállalva az emigrációban. A korszak színes egyénisége báró Nopcsa László. 1848-ban az erdélyi országgyűlés képviselője, majd részt vett a románok balázsfalvi gyűlésén, ahol a császárhoz menesztett biztosság alelnökének választották. Az unió szentesítése után elhagyta a román küldöttséget, és a magyar kormánynak ajánlotta fel hazafias szolgálatát. A harctéren Az arisztokrácia képviselőinek egy része hadvezérként küzdötte végig a szabadságharcot, és olyan is volt, aki közhonvédnek állt be. Köztük említhetjük a Petőfit és Szendrey Júliát vendégül látó gr. Teleki Sándort, aki Nagybecskereken harcolt a szerbek ellen, majd később lett őrnagy, ezredes, az erdélyi hadsereg felügyelője. Az aradi fogságból sikerült kimenekülnie, s több országon át tartó útja során eljutott Jersey-szigetére, ahol Victor Hugo barátja lett. Harcolt a Garibaldi-mozgalomban és 18 évi száműzetés után került vissza Magyarországra, ahol a Kisfaludy és a Petőfi Társaság tagja volt. Gróf Teleki Ádám honvéd tábornokként a drávai sereg főparancsnoki tisztségét töltötte be, s bár 1848 végén kilépett a honvédségből, ’49-ben rangvesztésre ítélték. Gr. Gyulai Ferenc az osztrák haditengerészet parancsnoka volt 1848-ban, ’49-ben osztrák hadügyminiszter, aki a császár oldalán vett részt a győri csatában. Báró Kemény Farkas 1848-ban a Torda megyei nemzetőrség őrnagya, később ezredesként a gyulafehérvári ostromsereg, majd a kolozsvári hadosztály parancsnoka volt, harcolt az érchegységi felkelők ellen és az orosz támadás során Kolozsváron. Gróf Bethlen Gergely a 15. Mátyás huszárezred szervezője és parancsnoka, az erdélyi sereg lovassági parancsnoka, később ezredes volt. Kolozsvár feladásától Nagyszeben bevételéig végigharcolta az erdélyi hadjáratot. Görgey seregéhez csatlakozva Világosnál kapitulált. Aradon hadbíróság elé állították, majd 1849-ben szabadon engedték. Később külföldre menekült, és tovább harcolt az itáliai magyar légióban, a szárd királyi hadseregben, a poroszországi magyar légióban. 1867-ben kapott amnesztiát és térhetett haza. Gróf Lázár Dénes 1848 októberétől a marosszéki dandár, később a nemzetőrség parancsnoka volt. Harcolt az oroszok ellen és Komáromban tette le a fegyvert. A fehéregyházi Haller grófok a segesvári csatában való részvétel mellett, amelyben József egyszerű honvédként, Ferenc Segesvár parancsnokaként vett rész, a későbbiekben Petőfi elestének helye és körülményei felkutatásában tevékenykedtek. Haller Ferenc lánya, Lujza nevéhez fűződik a tömegsír fölötti turulmadaras emlékmű felállíttatása. Végül a szabadságharc színes egyéniségéről, John Pagetről kell szólnunk, akit a szerelem hozott Erdély földjére, ahol teljes mértékben erdélyi magyar lett. Aranyosgyéresen vásárolt birtokot és hozott létre mintagazdaságot, s közben könyvet írt Erdélyről, Magyarországról. 1848-ban Bem szárnysegédje lett, és a harcokról az angol sajtónak küldött beszámolókat. Többek között Nagyenyed feldúlásáról is, ahol kis csapatával a menekülő magyarok védelmére kelt. A szabadságharc után feleségével Angliába menekült, ahonnan 1855-ben tért vissza aranyosgyéresi kastélyába, ahol újjászervezte a gazdaságát. Alapítója volt az Erdélyi Gazdasági Egyletnek és tevékeny híve az Erdélyi Unitárius Egyháznak. Említhetnénk még neveket az adatokban gazdag előadásból, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy képet alkossunk az arisztokrácia szerepéről az 1848–49-es eseményekben. Összességében pedig elmondhatjuk, hogy kellemes délutánt tölthettek a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum diákjainak és tanárainak társaságában mindazok, akik a Női Akadémia meghívására pénteken ellátogattak a Deus Providebit Házba. Az ünnepre való hangolódásként a Női Akadémia képviselői a hagyományos kokárda készítésének technikájára oktatták az érdeklődő gyermekeket, fiatalokat. Kálmán Attila előadását megelőzően pedig a Római Katolikus Teológiai Líceum diákjai verses-zenés összeállítással köszöntötték március 15-ét. Az elhangzott verseket Brandner Emőke magyartanárnő válogatta, a kórust Gyárfás Kinga zenetanárnő vezette. Ha százszor is szavalták már, ez alkalommal nem lehetett meghatódás nélkül hallgatni Reményik Sándor intését, ami a helyzetet tükröző drámaisággal hangzott el a műsor végén: „Ne hagyjátok a templomot,/ A templomot s az iskolát”. BODOLAI GYÖNGYI Népújság (Marosvásárhely) 2017. április 21.Az egykori város: Pálffy János emlékezeteHuszártiszt, államtitkár és forradalmár volt, halálra ítélték, kegyelmet kapott. Nem sok március 15-én esik szó róla. 160 éve hunyt el. "Végre a tömegből felkelt Pálffy János, arcán a férfias lelkesültség komoly vonásai s azon őszinte bizalom, melyet tőlünk mindig érdemelt és bírt, mély és várakozó csendet varázsolt elő" – írja róla kortársa, a firtosmartonosi Gálfi Mihály újságíró 1848 tavaszán, amikor az akkor 44 éves Pálffy János szólásra emelkedett az események sodrában Székelyudvarhelyen. A forradalom tíz éves évfordulóját azonban már nem érte meg – addig azonban hosszú volt az útja ennek az alig 53 éves korában elhunyt udvarhelyszéki politikusnak. Lehetett volna nagyobb, de a szabadságharccal együtt bukott. Az unitárius kollégiumból a huszárezredbe A Nyikó-menti kis faluban, Tarcsafalván született 1804. január 10.-én, de olyan kutató is van, aki júniust ad meg születési hónapjaként. Nem paraszti sorból származott, mert családja az ősi székely primorok közül való – apja széki alkirálybíró és pénztárnok volt, aki a keresztúri gimnáziumban taníttatta a fiát, majd az ifjú János 1816-ban Kolozsváron, az Unitárius Kollégiumban tanult. Öten voltak testvérek, Elek bátyja főjegyző volt, Antal öccse katona, aki a Napóleon ellen vonuló huszárok között volt, de lovaglás közben pipája halálra sebezte, Dénes öccse pedig a Nyikó-mente egyik „helytartója" volt, erőszakos ember hírében állt. Három fiútestvére mellett volt egy húga, Anna. János Kolozsváron eminens tanuló volt, tanulmányai végeztével, 1825-ben belépett a hadseregbe, huszártiszt lett – katonáskodásának állomásairól, tevékenységéről azonban keveset tudunk, tíz év után, 1935-ben főhadnagyként szerelt le, közben Ausztriában és Olaszországban szolgált. A század harmincas éveiben olaszországi utazást tett, majd hazajött és Küsmödön gazdálkodott. Vidéki életmódjába azonban belefért az írás és az olvasás, kultúrembernek számított, illetve a feljegyzések szerint szerelmes lett Dénes öccse feleségébe – Pálffy Jánosnak azonban nem lett családja, gyermektelenül halt meg. Aki felelőtlennek tartotta Kossuthot Pálffy a negyvenes évek elején lépett be a közéletbe, az Erdélyi országgyűlés Küküllő vármegyei követe lett. Egyre többet járt Pestre, ahol a kor nagy alakjaival is megismerkedett, Batthyány Lajossal, Széchenyi Istvánnal – utóbbi akkora hatással volt rá, hogy egyik országgyűlési beszédében tartott az erdélyi gazdasági egyesület és egy erdélyi tudományos akadémia megalapítását is sürgette. Legtöbbet odahaza tartózkodott, Székelyföldön, de azt is tudjuk róla, hogy 1845. május közepe táján Kolozsváron találkozott Deák Ferenccel és Vörösmarty Mihállyal. 1848. március 25-án Pálffy János Székelyudvarhelyen az események élére állt. Megérkezett már a pesti események híre, s a dolgok itt is felgyorsultak: a május 2-án tartott udvarhelyi teljes székgyűlésen a felvonult tömeg „egyhangú lelkesedéssel" választotta meg Pálffy Jánost és ifj. gr. Bethlen Jánost követnek a kolozsvári országgyűlésbe, majd rövidesen a pesti országgyűlésbe kerül, illetve az uniós törvény szentesítése végett az országgyűlés őt és Weér Farkast küldte Innsbruckba V. Ferdinándhoz. Kossuth Lajos alakja mára annyira mitizálódott, hogy az utókor nem nagyon tesz fel kérdőjeleket tevékenységével kapcsolatosan – azonban kortársai igen, köztük Pálffy János. Habár Pálffyt hívták a forradalmi kormányba Kossuthék, ő ezt nem vállalta el, sőt a visszaemlékezéseiben felelőtlen politikusnak tartotta Kossuth Lajost, amiért a fegyveres harcba belerángatta a magyarokat. Az első felelős minisztériumban pénzügyi államtitkár és a képviselőház első alelnöke, a Honvédelmi Bizottmány tagja lett – ám 1849 elején, látva a súlyos belpolitikai, magyar-magyar csatározásokat, lemondott. „Kimondva röviden: nem érzem magamat azon helyzetben, hogy betölthetném e tisztemet, mellyel felruházni méltóztattak; azért méltóztassanak megengedni, hogy szintúgy az elnökségről, de mindenesetre a honvédelmi bizottmányi tagságból kilépjek." – mondta ekkor. Tüdőbaja is egyre súlyosbodott. Haynautól kapott kegyelmet A szabadságharc elbukásakor, a világosi fegyverletételt követően Kolozsváron tartózkodott, a részvétele miatt bujdosni kényszerült – ám néhány hónap múlva, októberben úgy döntött, hogy önként jelentkezik Haynaunál Pesten – bő fél év múlva, 1850. július 4-én halálra ítélték, de a „bresciai hiéna", a vészkorszak és a megtorlás idejének teljhatalmú ura megkegyelmezett neki. Ha ez nem történik meg, ma Pálffyra a forradalom sokadik mártírjaként emlékeznénk. Végül nem lett az, kényszerlakhelyet jelöltek ki számára, előbb Pesten, majd Sátoraljaújhelyen – csak 1856 őszén, mint súlyos tüdőbetegnek megengedték, hogy hazaköltözzön szülőfalujába, Tarcsafalvára. Végrendelete 1857. január 20-án kelt, abban vagyonát az Erdélyi Múzeumra hagyta. Egészsége nagyon megromlott és még ugyanazon év április 13-án, pontosan 160 évvel ezelőtt elhunyt. Udvarhelyszék egyik 19. századi politikusát sajnos elfeledte az utókor, a rendszerváltás után azonban jelent meg róla néhány cikk és tanulmány. 1999-ben Gidó Csaba és Fecső Zoltán történészek írták és állították össze az Udvarhelyszéki Országgyűlési Képviselők Arcképei című kiadványt, ebben jelent meg róla egy életrajz, illetve Biró Gábor festőművész portré-grafikája, amit cikkünk illusztrálására is felhasználtunk. Pálfy János fő műve a Magyarországi és erdélyi urak című munka, amit 1939-ben Kolozsváron az Erdélyi Magyar Szépmíves Céh jelentetett meg (sajtó alá rendezte Szabó T. Attila) – a két kötetes műből a székelyudvarhelyi Református Kollégium könyvtárában is van példány, benne Pálffy kézírásának reprodukciójával, a két kötet anyaga elolvasható. Erről Egyed Ákos, a kor kiváló ismerője a következőket írja róla: „...emlékirata nem kis mértékben járult hozzá a forradalom és a szabadságharc történeti képének kialakításához. Érdekes lenne összehasonlítani a forradalom idején elmondott beszédeit emlékiratának szövegével, ami valószínűleg jól szemléltetné azt, hogy egy nagy tehetségű, művelt, becsületes szándékú, nagy nemzeti célok szolgálatára vállalkozó politikus miként lett a nemzeti ideálokról lemondó békepárt híve, majd a forradalom szellemét több tekintetben torzító emlékírója." Katona Zoltán / Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely) 2017. július 4.Átalakítják a református kollégium udvarátFolyamatban van a székelyudvarhelyi református kollégium főbejárata melletti udvar átépítése, amit iskolakezdésig befejeznének. Több pad és mellszobor elhelyezését tervezi a tanintézet vezetősége, amivel a jelenleginél több funkciót adnának a térnek. „Benedek Elek szobrának megkoszorúzásán kívül eddig nem volt különösebb funkcionalitása az udvarnak, ezen szeretnénk változtatni” – fejtette ki lapunknak Tőkés Zsolt. A Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium igazgatója rámutatott, olyan személyiségek mellszobrát szeretnék elhelyezni a parkban, akik döntő szerepet játszottak a tanintézet életében. Így bronzból állítanak emléket Bethlen Jánosnak, az iskola alapítójának, Baczkamadarasi Kis Gergely névadónak, valamint Gönczi Lajosnak, a főépület építőjének. Benedek Elek szobra szintén ki lesz állítva az udvaron, de más helyszínen, és új talapzattal. Ezek mellett zöldövezeteket terveznek, illetve több padot is kihelyeznek, amelyeken bárki megpihenhet. A térrendezés része az is, hogy jól láthatóvá teszik az iskola főépületének homlokzatát – jegyezte meg az igazgató. Nincs még megoldva az iskola belső udvarának vízelvezetése, ami miatt kisebb esőzésekkor is feláznak és penészednek az épület falai – ezt a problémát is kiküszöbölik a felújítás során. Mint megtudtuk, az utca felőli kerítést eredeti állapotába állítják vissza. A kivitelezést az udvarhelyi polgármesteri hivatal által fizetett bérleti díjakból finanszírozzák. Hálaadó ünnepséget terveznek Az építkezést mindenképp befejeznék szeptember 8-áig, mivel akkorra terveznek egy hálaadó ünnepséget, amelyen részt vesz Balog Zoltán, a magyarországi emberi erőforrások minisztere és Kató Béla református püspök is – tudatta Tőkés Zsolt. Egyébként idén van Baczkamadarasi Kis Gergely születésének 280. évfordulója, ezért az iskola belső udvarán lévő obeliszket is restaurálják. Fülöp-Székely Botond / Székelyhon.ro 2017. szeptember 10.Szobor is őrzi a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium alapítóinak emlékétMilyen áldozatokat hoztak eleink a családért, a templomért és az iskoláért? Miként állnak azok az idők mérlegén? Nem menekülhetünk mi sem a kérdések elől: szükséges-e, és miért fontos a felekezeti oktatás? – kérdések és válaszok születtek vasárnap a székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium alapítóinak szentelt ünnepségen. Különböző nemzedékekhez tartozók, a történelmi egyházak helyi képviselői, a lelkészi közösség és világi elöljárók töltötték meg a belvárosi református templomot a református kollégium megemlékezésén és hálaadásán. Alapítóiknak, az adományozó Gróf Bethlen Jánosnak, az iskola és templomépítő Backamadarasi Kis Gergelynek és a főépület létrehozójának, Gönczi Lajosnak állítottak szobrot. Család, templom, iskola A felekezeti oktatás szükségességének kérdéseire a keresztyén ember adhat választ – hangsúlyozta igehirdetésében Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. A Kárpát-medencében fel kell vállalnunk a reformáció újjászületését: megmaradásunkhoz a család, az iskola és a templom együtt szükségesek. Egyikünk sem lehet közömbös – offenzív stratégiát kell vállalnunk értük. Miként a gólyapár három hónap alatt átad minden tudást a fiaknak, hogy biztonságban repülhessenek, tanévkezdéskor ez a felhívás számunkra is: Isten előtti felelősséggel adjuk át gyermekeinknek a tudást és örökségünket. Fel kell ruháznunk őket, hogy tudjanak mindent erről a világról, hogy közösségünknek jó tagjai legyenek. Imádkoztak a nagy példaadókért, az építőkért, a fejlesztőkért. Kérve Istent, növelje felelősségérzetünket, hogy átörökíthessük azt, amit mi is átvettünk. Köszöntések Szakács Annamária vezényletével a kollégium kórusának műsora után Tőkés Zsolt igazgató nyomatékosította: a család, a társadalom és az egyház közös joga és kötelessége a nevelés. A keresztyén nevelés esély, tövisek között a rózsa. Építsünk újra az elődökre alapozott, jövőbe mutató szellemet! Kovács Irén Erzsébet, az oktatási minisztérium államtitkára a hittel, szakértelemmel felvértezett nevelésről, a vallásos oktatásról szólt. Őrizzék az iskola hírnevét, belső kohézióját, ami szellemi-erkölcsi megbecsüléshez vezet. Gálfi Árpád polgármester az idők próbáit kiálló templomot és iskolát lelki-szellemi központként látja. Székelyudvarhely méltán büszke református iskolájára, tanáraira, diákjaira, eredményeikre. Olyan hely ez, ahol nemcsak könyvet és füzetet lát a diák, hanem megtanul gondolkodni is – fogalmazott. Borboly Csaba megyeitanács-elnök a rendezvény mottójára – Bízzál az Úrban, rólad Ő meg nem feledkezik – alapozva kifejezte: bízzunk, hogy itthon is jobb lesz. Nyújtsunk bizalmat fiataljainknak, álljunk melléjük, biztassuk őket, hogy merjenek tervezni, itt szülessenek a gyermekeik. Hiszi: így lesz jövője Székelyföldnek. Bethlen Farkas a régi magyarok példájára a gyermekek talentumának fejlesztésében érzi a magyarság továbbvitelét. A belvárosi református egyházközség lelkipásztora, Gede Ildikó azt kívánta, szolgáljon továbbra is olyan lelki otthonként a gyülekezetnek és a kollégistáknak a templom, ahogyan Baczkamadarasi Kis Gergely megálmodta: ahol megerősödhetnek hitben, reményben, szeretetben. Az egykori és jelenlegi diákok hálaadó zsoltáréneklését követően Balog Zoltán, a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője az 500 éves reformáció és Baczkamadarasi Kis Gerely születésének 280. évfordulóján hangsúlyozta: a múltidézés nem nosztalgia. Azért fordulhatunk feléje, mert van. Amit a jelenben láthatunk, az a múlt, mint a csónakban evező: ami mögötte van, az az irány. A csónakban velünk szemben ül a názáreti Jézus. Ha ránézünk, látjuk a jövőt. Úgy, mint az édesapa Bethlen János, aki halott gyermeke hozományát a jövőnek szánta; avagy az oktatás, kutatás nagyjai, akik elmentek külföldre tanulni, hazajöttek, és itt gazdagították népüket. Példáink a múltban vannak, onnan vesszük az erőt, a sok odaadott hitből, szeretetből. Teret nyitni A kollégium teret nyitott. Újra teret kell nyernünk, amit csak akkor tudunk, ha teret engedünk a szabadító Istennek – mondta a miniszter. – Sok múlik a jogon, a pénzen, de minden az emberen múlik. A másokért való odaszánáson – ez és az összetartozás a közjó alapja. A közösségi szolgálat az egyént erősíti. A kicsiknél kell kezdeni – vallja. Az óvodaprogram keretében hétszáz óvodát korszerűsít vagy épít Magyarország a Kárpát-medencében. A családoknak nyújtott támogatás tovább bővül jövőben. Magyarország a külföldi lakhellyel rendelkező magyar állampolgárokra is kiterjeszti az anyasági támogatást, a babakötvényt, a gyarapodó és gyarapítható betétkönyvet. Megéri befektetni a közös jövőbe. Éljünk azzal a joggal, amit a szavazás jelent – buzdított. Az iskolaalapítók szobrai jelképek: lesz folytatás. Nézzünk fel rájuk, és bízzunk Annak kegyelmében, aki eddig is megtartott bennünket. A szobrok leleplezése előtt Tőkés Zsolt igazgató Bethlen-oklevelet nyújtott át Balog Zoltán miniszternek – kifejezve az egyházkerület és a kollégium elismerését mindazért, amit az iskoláért és a magyar oktatásért tesz. Majd Popa János történelem szakos tanár beszélt Bethlen János, Baczkamadarasi Kis Gergely és Gönczi Lajos életútjáról. Utóbbi szobrát Sántha Csaba szovátai szobrászművész készítette 2012-ben. A két újat Gergely Zoltán, Kolozsváron élő művész és Zavaczki Walter Levente székelyudvarhelyi szobrászművész öntötte bronzba. Leleplezésük után Kató Béla püspök kért áldást a szoborállítókra, az iskolára és a résztvevőkre. Egyed Réka és Fábián Annamária népdalcsokra után az iskolazászló alatt átvonultak az ókollégium udvarára és megkoszorúzták az 1838-ban állított obeliszket. Molnár Melinda / Székelyhon.ro lapozás: 1-16
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
